– A tudomány ma a ráció, a hiedelemmentes igazságkeresés szinonimája, és hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ez régen is így volt. Egyetért ezzel a vélekedéssel?
– Sok a mítosz a tudomány kialakulásával kapcsolatban, amelyek olyan általánosan elfogadottnak, természetesnek tűnnek, hogy magától értetődően igaznak tartjuk őket, holott köszönőviszonyban sincsenek a valóságos történésekkel. A legerősebb mítosz az, hogy a tudomány a vallás ellenében, azt legyőzve alakult ki. De hasonlóan elterjedt nézet az is, hogy a tudomány önmagát a mágikus gondolkodással szemben határozta meg, és abból emancipálódva lett olyan, amilyen. De nem minden hiedelem tehető a modern tudomány kialakulásának idejére. A humán és a természettudományok közötti idegenkedés, egymás meg nem értése a XX. század közepe óta vált igazán ellenséges viszonnyá. Pedig sok jel mutat arra, hogy a két tudományterület különbségei nem feltétlenül olyan mélyrehatók.
– Miben különbözött a tudomány a XVI. században a mai állapotától?
– Ma a tudomány intézmény, karrierlehetőség, megélhetési forrás, a maga játékszabályaival. De ez csak a XIX. század végén alakult ki, akkor kezdte a tudomány lehatárolni magát, függetlenedni, és ez gerjesztette a legnagyobb vitákat. Annak előtte nem volt olyan pénzkereső állás, hogy tudós, kutató. A mai intézményrendszer sem létezett, részben azért, mert a középkorban a mai kutatással rokonítható tevékenységet jórészt egyházi személyek művelték. Így nem is létezett a vallástól független tudományosság sem. A vallás és a tudomány ellentéteit nem kis részben XIX. századi szerzők gerjesztették, amikor korábban nem létezett konfliktusok mítoszát indították útjára. Ilyen hamis ellentétek voltak például, hogy a középkorban az egyház tiltotta a boncolást: pedig nem; az egyház tudományellenes volt: nem; a földet laposnak hitték: nem; Giordano Brunót azért égették meg, mert Kopernikusz követője volt: nem; Galileit megkínozta és börtönbe zárta az inkvizíció: nem.
– Galileit mindenki ismeri, mindenki idézi a neki tulajdonított mondatot: „és mégis mozog [a föld]”. Ezek szerint nem is volt konfliktusa az egyházzal?
– Dehogynem, de a Galilei-per olyan komplex volt, hogy magára valamit is adó tudománytörténész nem tud egyetlen mondatban állást foglalni. A Galileivel szemben álló jezsuita tudósok és Barberini bíboros – a későbbi VIII. Orbán pápa – jól értették a csillagász tudományos újításait. A fő vita nem is arról szólt, hogy Galilei mindezt leírhatja- vagy hirdetheti-e, hanem arról, hogy a téziseit úgy tanítja-e mint matematikai hipotézist vagy mint a valóság végső és megkérdőjelezhetetlen leírását. A kor ismeretei szerint racionális volt azt feltételezni, hogy Galilei elméletei csak hipotézisek, és nem a végső igazság, mivel az ő univerzummodellje sem tűnhetett teljesen megalapozottnak. Galilei nem volt egyszerű ember, elég erős konfliktuskereső hajlam volt benne. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy az őt szívélyesen meghívó, három hétig vendégül látó, vele tisztességes beszélgetéseket folytató Barberini bíborost beleírta a Párbeszédek című művébe mint önellentmondásokba keveredő, bugyuta karaktert. Magyarul megalázott egy intellektuálisan vele egyenrangú embert.
– De Galileit mégiscsak perbe fogta az inkvizíció.
– A perhez nem volt elég a pápa megsértése, hanem az kellett, hogy Galilei következetesen megszegje az 1616-os inkvizíciós rendelkezéseket, vagyis hogy nem taníthatta volna elméleteit a világ végső leírásaként. Így jutunk el a második Galilei-perhez, amelynek végén házi őrizetre ítélték a csillagászt. Volt, aki rosszabbul járt ennél, ugyanakkor nem vagyok biztos benne, hogy pusztán tudományos okokból lett volna, akit bebörtönöztek. Amikor egy tudósnak sok konfliktusa volt az egyházzal vagy az inkvizícióval, sok más tényező is közrejátszott ebben.
– Giordano Bruno viszont tényleg az életével fizetett tanaiért.
– Igen, Brunót 1600-ban tényleg megégették, de tanai nagyon túlmentek a heliocentrikus világképen. Valóban vallotta, részben Kopernikusz nyomán, hogy a Naprendszer közepén a Nap helyezkedik el, a csillagok távoli „napok”, amelyek körül a Földhöz hasonló bolygók keringhetnek, rajtuk pedig akár élet is lehet – ezt nevezzük a világok (bolygók) pluralitásának. Ez önmagában is eretnekségnek számított, azonban ő emellett még kétségbe vonta Szűz Mária szüzességét is, Jézust pedig varázslónak tartotta. Másrészt pedig csillagászati elméletei sem hasonlítottak a modern tudományos elképzelésekre, hiszen ő a központi Napot tűzként fogta fel – egyértelműen a mágia hatásaként –, és ebből a tűzből részesedünk mindnyájan Bruno szerint. Mindebbe elég nehéz belelátni a felvilágosult racionalizmust.
– A mágia hogyan hatott a tudományra?
– Ez attól függ, hogy a középkori, reneszánsz kori mágiából mely elemeket emeljük ki. Ha a démonidézést, a talizmánokat nézzük, akkor ezekkel nincs mit kezdeni tudományos értelemben. Bizonyos örökösei ezeknek ma is léteznek áltudományos hiedelmek formájában, de nem komolyan vehető kihívói a tudománynak. Viszont ha a középkori alkímiának azt a törekvését emeljük ki, hogy – szembemenve a természetes és mesterséges folyamatokat élesen szétválasztó arisztotelészi hagyománnyal, kísérletekkel – mesterségesen modellezze a természetes jelenségeket, akkor máris kapcsolatot találunk a tudománnyal. Az arany is kialakul a természetben (a legújabb kutatások szerint távoli neutroncsillagok összeütközésekor jött létre a földi arany nagy része – M. Cs.), így logikus, sőt modern gondolatnak tekinthető annak feltételezése, hogy ezt a folyamatot a laboratóriumban fel lehet gyorsítani. Bizonyítható, hogy a természet manipulálásának gondolata erősen mágikus ihletettségű volt. Persze ezzel nem állítom, hogy a modern tudománynak ma is vannak mágikus elemei, ugyanakkor nem árt észben tartani, hogy a XVI. században létrejövő „új” tudomány a beavatkozás, a kísérletek gondolatát nem a korábbi tudománytól, hanem egy rivális elméletrendszertől, a mágiától vette át.
– A mágiát és a tudomány-vallás ellentéteket talán a mindennapok szintjén már magunk mögött hagytuk. Viszont a humán- és a reálbeállítottságú szakemberek gyakran még öt percet sem képesek a foglalkozásukról beszélgetni anélkül, hogy az egyik megkérdezné a másiktól: „és van, aki erre pénzt ad?”.
– Igen, rengeteg kisebb feszültség, értetlenkedés fedezhető fel, de ez az ellenségeskedés csak a múlt század Amerikájában, az úgynevezett tudományháború során nagyítódott fel annyira, hogy már a laikus médiába is beszüremkedtek a hullámai. Ennek a természet- és társadalomtudósok között zajló harcnak a Sokal-botrány, mai kifejezéssel médiahekk volt a csúcspontja. Alan Sokal, a New York-i Egyetem fizikaprofesszora tanulmányt jelentetett meg a Social Text bölcsészeti szakfolyóiratban A kvantumgravitáció transzformatív hermeneutikája címmel. Sokal a megjelenés napján fedte fel, hogy az egész csak értelmetlen zagyvaság, és a mutatvánnyal annak bizonyítása volt a célja, hogy a humán folyóiratokban bármi, mindenféle szakmai ellenőrzés nélkül megjelenhet, tágabb értelmezésben pedig a társadalomtudományok értelmetlenek. Az egész hátterében az áll, hogy a társadalomtudományokban sokkal kisebb a konszenzuskényszer, két, egymásnak ellentmondó elmélet is jól megférhet egymás mellett. Ez a természettudományokban – általában – nincs így, ott az összeütköző hipotézisek egyikét rendszerint tévesnek tartják.
– A szembenállás a bölcsészet és a természettudomány között személyes ellentétekből, konkurenciaharcból vagy a történelmi hagyományokból, a neveltetésből fakad?
– Mindenki igyekszik elérni, hogy a korlátozott erőforrásokból a saját kutatásai jobban részesüljenek, ami versengést eredményez. Emellett természetesen a hagyományok is szerepet játszanak, ugyanakkor nem állítom, hogy ne lenne alapjuk a módszertani különbségekben gyökerező ellentéteknek. És az is igaz, hogy a közvélemény másképpen viszonyul a bölcsészeti, illetve a természettudományos műveltségbeli hiányosságokhoz. Kulturálatlannak tartjuk azt a természettudóst, aki nem tud Shakespeare-ről semmit, viszont semmi bajunk nincs azzal, ha egy bölcsész nem tudja a termodinamika második főtételét. A bizalmatlanságnak tehát megvannak a valóságmorzsái, de a baj az, hogy e morzsákból áthatolhatatlan kommunikációs falat építünk. Ez a szakadék egyébként nemcsak a humán- és a reálérdeklődésű emberek között létezik, de például a természettudományokon belül is. Egy paleontológus ugyanannyira nem érti, hogy mi az értelme az elméleti fizikusok tevékenységének, mint a bölcsészek, de hasonló meg nem értés két irodalomelméleti iskola követői között is fennállhat.
