Shakespeare és a termodinamika második főtétele

Láng Benedek Galilei konfliktuskereséséről, a mágia modernitásáról és egy tudományos médiahekkről.

– De Galileit mégiscsak perbe fogta az inkvizíció.
– A perhez nem volt elég a pápa megsértése, hanem az kellett, hogy Galilei következetesen megszegje az 1616-os inkvizíciós rendelkezéseket, vagyis hogy nem taníthatta volna elméleteit a világ végső leírásaként. Így jutunk el a második Galilei-perhez, amelynek végén házi őrizetre ítélték a csillagászt. Volt, aki rosszabbul járt ennél, ugyanakkor nem vagyok biztos benne, hogy pusztán tudományos okokból lett volna, akit bebörtönöztek. Amikor egy tudósnak sok konfliktusa volt az egyházzal vagy az inkvizícióval, sok más tényező is közrejátszott ebben.

– Giordano Bruno viszont tényleg az életével fizetett tanaiért.
– Igen, Brunót 1600-ban tényleg megégették, de tanai nagyon túlmentek a heliocentrikus világképen. Valóban vallotta, részben Kopernikusz nyomán, hogy a Naprendszer közepén a Nap helyezkedik el, a csillagok távoli „napok”, amelyek körül a Földhöz hasonló bolygók keringhetnek, rajtuk pedig akár élet is lehet – ezt nevezzük a világok (bolygók) pluralitásának. Ez önmagában is eretnekségnek számított, azonban ő emellett még kétségbe vonta Szűz Mária szüzességét is, Jézust pedig varázslónak tartotta. Másrészt pedig csillagászati elméletei sem hasonlítottak a modern tudományos elképzelésekre, hiszen ő a központi Napot tűzként fogta fel – egyértelműen a mágia hatásaként –, és ebből a tűzből részesedünk mindnyájan Bruno szerint. Mindebbe elég nehéz belelátni a felvilágosult racionalizmust.

– A mágia hogyan hatott a tudományra?
– Ez attól függ, hogy a középkori, reneszánsz kori mágiából mely elemeket emeljük ki. Ha a démonidézést, a talizmánokat nézzük, akkor ezekkel nincs mit kezdeni tudományos értelemben. Bizonyos örökösei ezeknek ma is léteznek áltudományos hiedelmek formájában, de nem komolyan vehető kihívói a tudománynak. Viszont ha a középkori alkímiának azt a törekvését emeljük ki, hogy – szembemenve a természetes és mesterséges folyamatokat élesen szétválasztó arisztotelészi hagyománnyal, kísérletekkel – mesterségesen modellezze a természetes jelenségeket, akkor máris kapcsolatot találunk a tudománnyal. Az arany is kialakul a természetben (a legújabb kutatások szerint távoli neutroncsillagok összeütközésekor jött létre a földi arany nagy része – M. Cs.), így logikus, sőt modern gondolatnak tekinthető annak feltételezése, hogy ezt a folyamatot a laboratóriumban fel lehet gyorsítani. Bizonyítható, hogy a természet manipulálásának gondolata erősen mágikus ihletettségű volt. Persze ezzel nem állítom, hogy a modern tudománynak ma is vannak mágikus elemei, ugyanakkor nem árt észben tartani, hogy a XVI. században létrejövő „új” tudomány a beavatkozás, a kísérletek gondolatát nem a korábbi tudománytól, hanem egy rivális elméletrendszertől, a mágiától vette át.

– A mágiát és a tudomány-vallás ellentéteket talán a mindennapok szintjén már magunk mögött hagytuk. Viszont a humán- és a reálbeállítottságú szakemberek gyakran még öt percet sem képesek a foglalkozásukról beszélgetni anélkül, hogy az egyik megkérdezné a másiktól: „és van, aki erre pénzt ad?”.

– Igen, rengeteg kisebb feszültség, értetlenkedés fedezhető fel, de ez az ellenségeskedés csak a múlt század Amerikájában, az úgynevezett tudományháború során nagyítódott fel annyira, hogy már a laikus médiába is beszüremkedtek a hullámai. Ennek a természet- és társadalomtudósok között zajló harcnak a Sokal-botrány, mai kifejezéssel médiahekk volt a csúcspontja. Alan Sokal, a New York-i Egyetem fizikaprofesszora tanulmányt jelentetett meg a Social Text bölcsészeti szakfolyóiratban A kvantumgravitáció transzformatív hermeneutikája címmel. Sokal a megjelenés napján fedte fel, hogy az egész csak értelmetlen zagyvaság, és a mutatvánnyal annak bizonyítása volt a célja, hogy a humán folyóiratokban bármi, mindenféle szakmai ellenőrzés nélkül megjelenhet, tágabb értelmezésben pedig a társadalomtudományok értelmetlenek. Az egész hátterében az áll, hogy a társadalomtudományokban sokkal kisebb a konszenzuskényszer, két, egymásnak ellentmondó elmélet is jól megférhet egymás mellett. Ez a természettudományokban – általában – nincs így, ott az összeütköző hipotézisek egyikét rendszerint tévesnek tartják.

– A szembenállás a bölcsészet és a természettudomány között személyes ellentétekből, konkurenciaharcból vagy a történelmi hagyományokból, a neveltetésből fakad?
– Mindenki igyekszik elérni, hogy a korlátozott erőforrásokból a saját kutatásai jobban részesüljenek, ami versengést eredményez. Emellett természetesen a hagyományok is szerepet játszanak, ugyanakkor nem állítom, hogy ne lenne alapjuk a módszertani különbségekben gyökerező ellentéteknek. És az is igaz, hogy a közvélemény másképpen viszonyul a bölcsészeti, illetve a természettudományos műveltségbeli hiányosságokhoz. Kulturálatlannak tartjuk azt a természettudóst, aki nem tud Shakespeare-ről semmit, viszont semmi bajunk nincs azzal, ha egy bölcsész nem tudja a termodinamika második főtételét. A bizalmatlanságnak tehát megvannak a valóságmorzsái, de a baj az, hogy e morzsákból áthatolhatatlan kommunikációs falat építünk. Ez a szakadék egyébként nemcsak a humán- és a reálérdeklődésű emberek között létezik, de például a természettudományokon belül is. Egy paleontológus ugyanannyira nem érti, hogy mi az értelme az elméleti fizikusok tevékenységének, mint a bölcsészek, de hasonló meg nem értés két irodalomelméleti iskola követői között is fennállhat.