Amit a tudomány megvalósítani képes, az előbb-utóbb meg is valósul. Akár ezt a következtetést is levonhatjuk az atomprogram sikeréből. És valóban, nehéz példát találni rá az utóbbi száz-százötven évből, hogy egy tudományos eredmény csak azért nem született meg, mert valaki nem tartotta helyesnek. Olyan előfordult, hogy a kormányok – inkább politikai, mint erkölcsi megfontolásból – nem adtak pénzt egy kutatásra, ezért egy időre megrekedt, de általában került valaki, aki fantáziát látott benne, és továbblendítette a munkát. Ami nem valósul meg, az inkább üzleti okok, mintsem erkölcsi dilemmák miatt marad félbe.
Persze az sem igaz, hogy a tudomány és a technológia nem ismer erkölcsi korlátokat. Az állatkísérletek szigorú szabályozás alá esnek, embereket pedig a legritkább esetben lehet kísérleti alanyként használni, noha minden bizonnyal sokkal gyorsabban haladnának a kutatások efféle akadályok nélkül. Előfordul, hogy cégek megszegik ezeket a szabályokat, nemrégiben például a Volkswagen és a Daimler autógyártókról derült ki, hogy majmokon és embereken is tesztelték a dízelek kipufogógázának hatását. Az ilyen esetek azonban heves ellenérzéseket váltanak ki. Amikor néhány éve napvilágot látott, az autógyártók meghamisítják a járművek kibocsátási adatait, hogy át tudjanak menni a környezetvédelmi teszteken, a cégeket elítélő nyilatkozatokat hamar fölváltották azok a hangok, amelyek a szabályozók felelősségét feszegették.
Ismét a régi közhelyhez jutottunk el: a tudomány és a technológia sem nem jó, sem nem rossz. A használat és az emberek alkotta szabályok teszik azzá, amivé alakul. A történelem során rengetegen estek áldozatul a tűznek, mégis nagyon kevesen lehetnek, akik emiatt betiltanák az alkalmazását. Elfogadtuk, hogy veszélyes, kialakítottuk használatának szabályait, és megtanultunk együtt élni vele. Csakhogy a mai technikai fejlődéssel nagyon nehezen tud lépést tartani a szabályozás. Elég, ha az Uber körül kialakult vitára gondolunk.
Hogyan dönthetnénk el, keresztezhetjük-e az embert a disznóval, ha nem tudjuk, mi végre vagyunk a világon? Ez a kérdés a Károli Gáspár Református Egyetem nemrégiben megrendezett konferenciáján hangzott el. Az előadók arra keresték a választ, milyen kihívásokkal kell szembenéznie a jogalkotásnak a XXI. században, és hogy az etika és a keresztény erkölcs miképpen reagálhat a változásokra.
Az előadásokon rendre visszatérő fölvetés volt, hogy csupán a jog eszközeivel nem lehet elejét venni a bajoknak. Az emberiség által használt technika az elmúlt néhány ezer évben eljutott a marokkőtől az atombombáig, erkölcsileg viszont tapodtat sem léptünk előre. Ugyanazokat a bűnöket követjük el, csak hatékonyabb eszközökkel. Most viszont olyan fordulóponthoz érkeztünk, amikor valami egészen új következik. Ma már olyan kérdéseket kell megválaszolnunk az etika és a jog eszközeivel, amikre alig találunk példát a múltban.
Ha a géntechnológia lehetővé teszi, meg szabad-e engednünk a gazdagoknak, hogy kiváló képességeket vásároljanak születendő gyermekeiknek? Belenézhet-e egy biztosító az ügyfele géntérképébe, mielőtt árajánlatot tesz? Felelősségre vonható-e a programozó, ha az öntanuló mesterséges intelligencia bűncselekményt követ el? Milyen jogai lehetnek egy önálló döntések meghozatalára képes robotnak? Engedélyezzük-e a génmanipulált élelmiszerek termesztését, ha csupán így lehet elkerülni az éhínségeket? Mind-mind olyan kérdések, amelyek hamarosan aktuálissá válhatnak.
Az előadók egyik javaslata az volt, hogy a technológiákat az emberi létezés teljességének tükrében kell szemlélni, és minden esetben föltenni a kérdést: meddig szolgálják a kutatások a közösség érdekeit? Csakhogy az erre adható válaszok mind hitbéli meggyőződések mentén születnek, ezért kultúránként különbözők lehetnek. Még olyan alapvető kérdésekben is eltérhetnek a vélemények, mint a robotok megítélése. Klein Tamás, a református egyetem tanársegédje például rámutatott, hogy a nyugati kultúrkörben – részben a sci-fi-irodalom hatására – sokkal gyanakvóbbak az emberek a robotokkal szemben, mint a távol-keletiek. Utóbbiak igyekeznek mindennek megtalálni a helyét a világban, ezért elsősorban használati tárgyként tekintenek ezekre a gépekre. Ez oda vezethet, hogy egészen más szabályozás alá esik majd a mesterséges intelligencia a világ különböző pontjain.
Szinte semmi esély sincs rá, hogy a különböző értékrendű, világlátású emberek egységes választ adjanak a technikai fejlődés új kérdéseire, de ez nem jelenti, hogy föl kell hagynunk az univerzális megoldások keresésével. Inkább előbb, mint utóbb ki kell alakítanunk azokat a törvényi kereteket, amikbe beilleszthető a géntechnológia vagy a mesterséges intelligencia; és ezek mentén a szabályrendszerek mentén megújult gazdasági és szociális rendszereket kell kiépítenünk. Így nem helyes, hogy az Európai Unió azzal rázta le magáról a robotok jogalanyiságának kérdéskörét, hogy a téma még nem aktuális. Amikor tényleg sürgető lesz, annyiféle gazdasági és politikai erő küzd majd a saját érdekeiért, hogy az etikai, sőt talán a szakmai szempontok is háttérbe szorulnak. Nem volna szabad hagyni, hogy a senki földjén húzódjon a technikai fejlődés frontvonala.
