Mivel pont szezonja van a tavaszi állatövifény-észlelésnek, a március 19-ei hidegfrontot követően – és Landy-Gyebnár Mónika figyelemfelkeltése után – nagy várakozásokkal tekintettem a dolgok elé. Eger északnyugati szélén lakom, így a város összes fényét magam mögött hagyva volt lehetőségem arra, hogy gyorsan sötét ég alá jussak.
A hidegfront megtette a „dolgát”: meglepetésemre a sötét úton haladva már szabad szemmel is majdnem a Plejádokig látszott a ferdén felnyúló fénykúp, amely fényképen még inkább kiteljesedett. A képen a fénykúp látszó kiindulópontja Galyatető, tőle balra Kékestető látszik a tévétoronnyal.
Mi okozza az állatövi fényt? Tavasszal az ekliptika – a Nap éves látszó útja az égbolton – meredek szögben hajlik a horizonthoz, ez a különösen jó észlelhetőség oka. Ezt a fénylést valójában egy rendkívül finom porfelhő okozza, amely a Nap fényét veri vissza. Ez a lapult, ekliptikára szimmetrikus és a Nap körül forgásszimmetrikus porfelhő a Jupiter pályájáig terjed. Sűrűsége mindössze néhány részecske köbkilométerenként, össztömege pedig csupán egy nagyobb üstököséhez mérhető. Tavasszal az északi félteke észlelői számára meredeken áll az ekliptika a nyugati égen, ezért ilyen kedvező az állatövi fény láthatósága.
A hatalmas kúp alakú derengés a Tejútnál sokkal fényesebb, de csak zavaró fényektől mentes, vidéki égbolton szembetűnő. Így a kíváncsiaknak szükségszerű maguk mögött hagyni a zajos utcákat, a rohanó hétköznapokat, és a természettel körülvéve átadni magunkat az élménynek.
A por utánpótlása üstökösökből, kisbolygókból származik. Ez a rendkívül ritka anyag mégis elég ahhoz, hogy a Nap fénye megcsillanjon a szemcséken. Ezt észleljük mi innen a Földről zodiákus fényként, és ez a magyarázat arra is, hogy miért bújik a Nap után a jelenség a látóhatár alá: a Nap szinte húzza maga után a jelenséget is.
