Egy hosszú életű műhold közelgő vége

Hasznos méréseket végez, 1997-ben indult, 2017-ig leesik: mi az? A találós kérdésre a válasz a cikkben!

A közös amerikai-japán műhold, a TRMM (Tropical Rainfall Measuring Mission) a trópusi övezetben hulló csapadék mennyiségének mérésére, területi eloszlásának, időbeli változásának vizsgálatára készült. Jóval túlélve 3 évesre tervezett működési élettartamát, mostanra lényegében elfogyott a fedélzeti hajtóanyaga. Ezért többé nem tudják megemelni a 400 km magasban is tapasztalható kis légellenállás miatt folyamatosan csökkenő pályamagasságát. Így az elkövetkező három év során valamikor belép a sűrű légkörbe. Hogy ténylegesen mikor, arra egyelőre csak nagyon pontatlan előrejelzés adható: valamikor 2016 májusa és 2017 novembere között. Mindez függ a naptevékenységtől, s ezzel összefüggésben a felsőlégkör kiterjedésétől.

A TRMM jelenleg még mindig üzemképes, és 2016 elejéig szeretnék is tovább használni. Ezért aztán mégis tartalékolnak némi üzemanyagot, hogy ha netán egy-egy veszélyes űrszemétdarab elől kellene kitérni vele, azt még meg tudják oldani a földi irányítók. De a pályamagasságot már tényleg nem tudják korrigálni.

Amikor a műhold majd valóban belép nagy sebességgel a légkör sűrű rétegeibe, legnagyobb részt megsemmisül a keletkező hőtől. Egyes részegységei azonban átvészelhetik a zuhanást, így a felszínt is elérhetik. Nekünk itt Magyarország területén biztosan nem kell emiatt aggódnunk, hiszen a műhold pályahajlása az Egyenlítő síkjához képest 35°. Ez azt jelenti, hogy ha bármi le is esik belőle, az a 35°-os déli és északi szélességi körök közti sávban történhet csak.

Egy biztos: a TRMM visszatérése irányítatlan lesz, nem tudják majd befolyásolni a leesése helyét. Ez pedig egy még 2005-ben hozott döntés következménye. Szakértői elemzést követően a NASA akkori vezetője, Mike Griffin úgy döntött, hogy nem vetnek véget a TRMM munkájának amiatt, hogy kifogyóban van az üzemanyaga. Akkor még mód lett volna arra, hogy a szokott helyre, a Csendes-óceán lakott területektől távoli déli része fölé manőverezve szabaduljanak meg az űreszköztől. Ehelyett a megspórolt hajtóanyagot a program folytatására szánták.

A mérleg egyik serpenyőjében az volt, hogy a TRMM irányítatlanul lezuhanó darabjai a számítások szerint 1:5000 valószínűséggel okozhatnak emberi sérülést. Ez kétszer akkora érték, mint amit a NASA szabályzata normális esetben még elfogadható kockázatnak tart. (Meg kell jegyezzük, hogy az elmúlt években fel-felmerülő aggodalmak ellenére eddig még sosem esett senkinek a fejére egy visszatérő űreszközdarab.) A 2002-ben végzett kockázatelemzés azonban azt is felmérte, hogy a műhold leállításából mekkora kár származhat. A TRMM mérési adatai ugyanis akkor pótolhatatlannak tűntek a trópusi viharok (hurrikánok, tájfunok) fejlődésének, útvonalának előrejelzéséhez. Márpedig ezzel a munkával potenciálisan sok emberélet volt megmenthető.

A NASA és a Japán Űrügynökség (JAXA) csak nemrég, 2013-ban állította pályára a TRMM utódjának szánt, fejlettebb műszerezésű GPM-Core műholdat (Global Precipitation Measurement Core Observatory).

S ha már szó esett az elmúlt évek nagy „visszaesőiről” – amely műholdak végül semmilyen kárt sem okoztak, sőt jellemzően azt sem tudjuk, végül pontosan hol értek földet, vagy még inkább tengert a darabjaik –, említsük meg, hogy a NASA légkörkutató UARS műholdja (2011) esetén az előzetesen becsült kockázat még nagyobb is volt a mostaninál. Ugyanez mondható el a szintén 2011-ben leesett ROSAT röntgencsillagászati műholdról. A Föld gravitációs terét felmérő európai GOCE 2013-as megsemmisülésének becsült kockázata alatta maradt a TRMM esetére számított értéknek.