A Merkúr, a Naphoz legközelebbi bolygó nem éppen az első hely, ami eszünkbe jut, ha vízjeget keresnénk a Naprendszerben. És mégis, földi radarmérések segítségével a kutatók már két évtizeddel ezelőtt megfigyeltek különös lerakódásokat a bolygó sarkvidéki krátereiben. Bár ezek a mérések az anyagösszetételt nem mondták meg közvetlenül, a legjobb jelölt a lerakódásokra az örökké sötét kráterekben rejtőző vízjég lett. Ezt a hipotézist aztán a MESSENGER újabb megfigyelései erősítették meg. Az űrszonda műszerei segítségével mérte a kráterekből eredő neutronokat, az infravörösfény-visszaverő képességet és a hőmérsékleti változásokat. Az adatokat csak egyféleképp lehetett magyarázni. Akármilyen hihetetlen is: bár a Merkúr felszínét a Nap több száz fokosra hevíti, néhány sarkvidéki kráterbe sosem süt be, és ott a roppant illékony jég is fennmaradhat – írja a Csillagászat.hu.
De tudni, hogy vízjeget rejt a Merkúr és ténylegesen látni is a lerakódásokat két különböző dolog. A MESSENGER küldetésének 2012-es meghosszabbítása után a kutatók módszeresen megpróbálták lefényképezni a kráterek belsejét. Bár ezekbe a Nap sosem süt be közvetlenül, a környező, megvilágított kráterfalakról szűrődik be valamennyi szórt fény. Megfelelően hangolt felvételek segítségével a kutatóknak sikerült előcsalogatniuk ezeket a halvány részleteket.
A Nancy Chabot, a Johns Hopkins Egyetem munkatársa vezette kutatócsoport főként a radarfényes területet tartalmazó Prokofjev-kráterre koncentrált. „A felvételek kiterjedt, a környezetétől eltérő fényvisszaverő képességű területeket mutatnak – mondja Chabot. – Ezt kiterjedt, felszíni vízjéggel borított területként értelmezzük.” A jég felszíne kráterezett, de nem borítja kőzettörmelék. Ez egyrészt arra utal, hogy a jég viszonylag későn került a Prokofjev-kráterbe, és a környező becsapódások többségénél fiatalabb, másrészt elég vastag is ahhoz, hogy közvetlen találatok csak a jégréteget szakítsák fel, az aljáig ne érjenek le.
A kutatók azt is megfigyelték, hogy míg a 86. szélességi körön található Prokofjevtől északra lévő kráterekben kiterjedt, fényesebb területek találhatók, addig a délebbi kráterekben sötét, sima területek tűntek fel éles határokkal. Itt már a jelek szerint a sötétségben is túl meleg a felszín ahhoz, hogy szabadon lévő vízjeget lássunk. „A felszínt vékony, sötét anyag borítja, amely fagyott, szerves vegyületekben gazdag összetevőkből állhat. Az éles határok némileg meglepők, mert arra utalnak, hogy a lerakódások geológiai értelemben fiatalok lehetnek, összehasonlítva a becsapódások okozta lassú összemosódás időskálájával” – jelentette ki Chabot. Összességében úgy tűnik, hogy a Merkúron található vízjéglerakódások vagy relatíve fiatalok, vagy folyamatosan fenntartja és visszaállítja őket valamilyen ma is zajló folyamat.
A Merkúr vízjégraktárai a Holdétól is eltérnek. A Holdon is vannak örökké sötét kráterek, és azokban még hidegebb is van, mégsem látunk olyan kiterjedt felszíni jéglerakódásokat, mint a Merkúron. Ha a Merkúron viszonylag folyamatos utánpótlása van a jégnek, az arra utal, hogy igencsak jelentős mennyiségű illóanyagok, jegek érkeztek a belső Naprendszerbe az idők során. És ez nem csak akadémiai kérdés: ugyanez a folyamat lehetett felelős a Földön található víz ideszállításáért is.
„Ez kulcsfontosságú kérdés, ha ugyanis megértjük, miért különböznek ezek az égitestek, betekintést nyerhetünk a háttérben zajló folyamatokba, ami szorosan kötődik a Naprendszerben található vízjég korának és eloszlásának kérdéséhez is” – állítja Nancy Chabot.
Hasonló cikkeket olvashat a Csillagászat.hu oldalon.
