Az amerikai, japán és dél-koreai csillagászok a 2010-ben és 2012-ben Új-Mexikóból felbocsátott két szuborbitális rakéta által összegyűjtött adatokat elemezték. A NASA kozmikus infravörös háttérsugárzási kísérlete (CIBER) a közeli infravörös háttérsugárzás mérésére szolgált, amely alapján a világegyetem „csillagtartalmára” lehet következtetni.
Az adatokat összevetették a NASA Spitzer-műholdja által összegyűjtött információval, amely a hosszabb tartományban lévő infravörös fényt vizsgálja az univerzumban. Az űrteleszkóp a háttérsugárzás „foltos” mintázatát észlelte, ezek az „összecsomósodások” sokkal nagyobbnak bizonyultak, mint a galaxisok által kibocsátott fény. A kutatók a többletfényt olyan magányos csillagokkal magyarázzák, amelyek a galaxisok közötti, sötétnek látszó térben bolyonganak.
Michael Garcia, a NASA tudósa elmondta, a galaxisok közötti térben észlelt diffúz sugárzás ugyanolyan erős, mint a galaxisok összfénye.
S hogy miként „árvulhattak el” csillagok milliárdjai? A tudósok szerint „erőszakos” kozmikus események áldozatairól van szó. A Tejútrendszerhez hasonló galaxisok csillagokból, bolygókból, csillagközi porból és sötét anyagból állnak, amelyeket a gravitáció tart egyben. Ahogy a galaxisok sodródnak a végtelen világűrben, időnként ütköznek egymással, összeolvadnak, ám sok csillag eközben kilökődik.
A kutatásokat irányító Michael Zemcov, a Caltech asztrofizikusa szerint ezek az „árva” csillagok a Napnál kisebb tömegű és alacsonyabb hőmérsékletű égitestek. Kiemelte, a csillagászoknak 13,2 milliárd fényévnyire sikerült „visszamenniük” az időben, betekintést nyerniük abba a korba, amikor a világegyetem mindössze 500 millió éves volt.
„A galaxisok a kezdetektől folyamatosan születnek és kölcsönhatásba léptek egymással, a csillagképződés csúcsa az ősrobbanás után 2 milliárd évvel volt. Azóta elegendő idő telt el ahhoz, hogy az ütközések során csillagok milliárdjai szakadjanak el szülőgalaxisaiktól” – magyarázta Michael Zemcov.
