Az amerikai űrhajózás jelenkori történetének legnagyobb „túlélőjét” tisztelhetjük az Orion űrkabinjában (CM – Crew Module). Eredetileg a Constellation program keretében kezdték el fejleszteni a CEV (Crew Exploration Vehicle – emberes felfedező jármű) címszó alatt. A hozzá kapcsolódó mentőrakétával egybekötve a program egyetlen jelentős „túlélői”, az összes többi komoly lélegzetvételű fejlesztés, például az Ares rakétacsaládot, illetve az Altair holdkompot törölték , az átgondolatlan űrprogram későbbi becsődölését megakadályozandó.
Az Orion azonban kapott egy második esélyt MPCV (Multi-Purpose Crew Vehicle – többcélú emberszállító jármű) hivatalos elnevezéssel ellátva. A hányattatott sorsú űrhajó végül pontosan két hónappal ezelőtt, 2014. december 5-én, magyarországi idő szerint délután egy óra öt perckor indult el először a világűrbe. (Korábban többször újra kellett tervezni, elsősorban súlycsökkentés céljából, mert a tervezett Ares–1 hordozó nem tudta hozni a szükséges teljesítményt. Majd az európaiak lettek „bevéve a buliba” az első két kiszolgálóegység szállításával kapcsolatban.) Az új amerikai űrhajó legelső hordozórakétája – bámulatosan egyszerű és nagyszerű módon – a Delta–4 rakéta Heavy változata lett.
A tesztrepüléssel a NASA visszatért a Space Shuttle korszaka előtti gyakorlathoz, és emberek jelenléte nélkül zajlott az automata űreszköz próbarepülése. (Mint ismeretes, a Shuttle mind a négy űrbéli tesztrepülésén jelent volt kétfős személyzet a fedélzeten.)
Az „űrbéli kiruccanás” pontosan 4 órán és 24 percen keresztül zajlott. A tesztrepülés annak ellenére, hogy nem hagyta el a Föld körüli pályát, elég jelentősen túllépett az elmúlt 43 év (!) űrhajózási gyakorlatán: az Orion 5800 km távolságra távolodott el bolygónk felszínétől, valamint mintegy 32 000 km/h-s belépési sebességgel tért vissza a Föld légkörébe, az Apollo-korszak kezdetéről ismerős „hőpajzsnyúzó teszt” keretében.
Ugyan az Orion az EFT–1 (Exploration Flight Test–1) által átesett a tűzkeresztségen, még nem kevés elvégzendő feladat van hátra a teljes értékű űrhajóvá válásáig. A személyzet elmaradása mellett a másik nagy „hiányosság” a jövő teljes értékű űrhajózási küldetéseihez viszonyítva – a főhajtóművet és az összekötő adapteregységet leszámítva – az európai fejlesztésű és építésű kiszolgálóegység (SM – Service Module) hiánya volt. Ugyanakkor a tervezett teszteket sikerült egytől egyig elvégezni, az „éles” körülmények között kipróbált rendszerek és alrendszerek terv szerint teljesítettek, az EFT–1 teljes sikerrel zárult. Ez pedig bizakodással tölthet el bennünket a jövőre tekintve.
A jelenlegi tervek szerint 2018 szeptemberében tér(het) vissza az Orion a világűrbe, továbbra is személyzet nélkül, de teljes konfigurációban, az új nehézrakéta által indítva, kilépve a Föld körüli pályáról
Hasonló híreket olvashat az Űrvilág oldalán.
