A fekete matematikusnők, akik az űrbe juttatták Amerikát

Nem használhatták bármelyik mosdót, nem ülhettek bárhová a buszon, de rakétaröppályákat számolhattak.

Katherine Johnsonról korán kiderült, hogy nagyon okos. Afféle csodagyerekként tízévesen, 1918-ban kezdte a középiskolát, majd tizennyolc évesen diplomázott francia nyelvből és matematikából. Az egyértelmű zsenialitása ellenére sokáig legfeljebb tanári állást kaphatott. Ennek két oka volt: nő volt és fekete. Aztán az ötvenes évek elején felfigyelt egy álláshirdetésre a virginiai Langley repülési laboratóriumban, amely a NASA elődjének, a Nemzeti Repülési Tanácsadó Testületnek a részeként működött.

A második világháború végérvényesen bebizonyította, hogy a jövő háborúi a levegőben fognak eldőlni. Így az új hidegháború beköszöntét látva a mérnökök szerte az Egyesült Államokban olyan, néhány évvel korábban még sci-fibe illő témákon kezdtek tömegesen dolgozni, mint a sugárhajtómű, a rakétatechnológia, a hiperszonikus repülőgépek és ezek határterületei. A számítástechnika éppen csak a szárnyait bontogatta, így a mérnökök még nem támaszkodhattak a komputerekre. Helyettük zseniket alkalmaztak, akik „emberi számológépekként” (tényleg így hívták őket: kalkulátorok) papíron, ceruzával végezték el azokat a számításokat, amelyekről manapság mindenki azt gondolhatja, hogy komputerek nélkül megoldhatatlanok.

A kalkulátorok szinte kizárólag nők voltak. Munkájuk magas intelligenciát és folyamatos tökéletes koncentrációt igényelt, egyben meglehetősen monoton is volt, és nem kecsegtetett azonnali dicsőséggel. A (férfi) feljebbvalók ezért nem tülekedtek e pozíciókért, a nők – derült ki az épphogy csak lezárult világháború hátországában szerzett tapasztalatokból – viszont könnyebben alkalmazkodtak az efféle feladatokhoz. Ugyancsak a háború munkaerőínsége nyitotta meg az intellektuális munkakörök egy részét a feketék előtt, így amikor Katherine Johnson meglátta az ötvenes évek elején a langley-i intézet hirdetését, sikerrel pályázhatott rá – és fel is vették 1953-ban, olvasható a New Scientistben.

A kutatóintézet környezetében a faji szegregáció a mindennapok része volt. Virginiában a törvény rendelkezett a „fehér” és a „fekete” iskolák elkülönítéséről, a feketék csak a buszok végében utazhattak, eltérő etnikumú párok nem köthettek törvényes házasságot, az éttermek ablakaiban pedig általános volt a „Csak fehéreknek!” tábla. De a fehér nők sem voltak egyenrangúak a férfiakkal, kizárt volt például, hogy egy nő egyedül kölcsönt vehessen fel a bankból. A laboratóriumban, bár az intézmény a külső világ viszonyaihoz képest a jogegyenlősítés szigete volt, továbbra is szegregáltan működtek a vécék, az étkezde és az irodák is. Johnson azonban – minthogy egész életében hozzászokhatott a rasszizmushoz, és akkoriban már negyvenéves volt – nem törődött a faji diszkriminációval. Nem használta a feketéknek fenntartott vécét, és a fekete étkezde helyett inkább íróasztalánál ebédelt. És csak számolt naphosszat, lepedőnyi táblázatokba temetkezve – nyilatkozta Margot Shetterly, A számolás joga film alapjául szolgáló, azonos című könyv szerzője.

Persze a nő boldogulásához nem volt elegendő erős természete, tehetség híján sehová nem jutott volna. A képességei azonnal nyilvánvalóvá váltak mindenki előtt, amint az intézetben kezdett dolgozni, így alig telt el két hét, és máris felkerült a repüléskutató részleghez, az intézmény legnagyobb becsben tartott osztályára. Ott kizárólag fehér férfiak voltak a munkatársai. De vélhetőleg még ez sem lett volna elég ahhoz, hogy Katherine Johnsonnak lehetősége nyíljon valami olyasmit tenni, amivel bekerülhet a történelemkönyvekbe. 1957-ben aztán minden megváltozott: Amerikában teljes bénultságot okozva a Szovjetunió fellőtte a Szputnyik–1 műholdat. Az Egyesült Államok kormánya azonnal a „vörös égbolttól”, a szovjetek által uralt űrtől kezdett rettegni, és az ország minden mozdítható szellemi és tárgyi erőforrását az űrverseny megnyerésének rendelte alá. Az első műhold címét már megnyerték az oroszok, de ott volt még két trófea: az első ember az űrben és az első ember a Holdon. Megalakult a NASA, a langley-i kutatóintézet pedig az űrkutatás legfontosabb kiszolgálójává vált.

Az intézet férfi mérnökei igyekeztek minél gyorsabban beletanulni az új feladathoz elengedhetetlen tudományterületekbe (mint például a földi atmoszférába való visszatérés megtervezése), és napi szinten tartottak egymásnak – zárt ajtók mögött – előadásokat a témáról. Johnsont persze senki nem akarta bevonni a projektekbe, de ő a folyosói pletykákból és az elé tett, látszólag értelmetlen számtengerből összerakta a képet. Addig járt férfi kollégái nyakára kérdéseivel (amelyek azt bizonyították, hogy jobban átlátja a problémákat, mint ő maguk), és addig kérdezgette őket, hogy részt vehet-e az értekezleten, míg egyszer beengedték. És így Katherine Johnson része lett az űrprogramnak.

Feladata – képességeit figyelembe véve nem meglepő módon – a jövőbeli űrhajók röppályájának kiszámítása lett. Munkatársaival minden egyes pillanatban meg kellett tudniuk mondani, hogy a rakéta épp hol tartózkodik az űrben, és e pozíció épp a Föld mely pontja fölé esik. Itt figyelembe kellett venni a Föld forgását és az űrhajó haladását is. Az egyenleteik pontossága szó szerint életbe vágó volt, hiszen az alapján határozták meg például azt a pillanatot, amikor az űrhajósnak be kellett gyújtania a hajtóműveket, hogy újra belépjen a földi légkörbe. Ha elvétik, két dolog történhetett volna: az űrhajós vagy elég a légkörben, vagy visszapattanva onnan kirepül az űrbe, ahonnan soha nem tér vissza.

A számítások azonban jónak bizonyultak, és már javában készültek az első amerikai űrhajós – ők még úgy tudták, a világ első – űrrepülésére, amikor újra beütött a krach: a szovjetek újfent megelőzték Amerikát, ezúttal Jurij Gagarin jutott fel az űrbe első emberként. Ennek ellenére a NASA-nál folytatták a munkát, és néhány héttel később fellőtték Allan Shepardot, majd nem sokkal később a Barátság–7 rakétát John Glenn-nel a fedélzeten. (A néhány napja elhunyt asztronauta életéről minapi cikkünkben írtunk.) Glenn szoros kapcsolatban állt Katherine Johnsonnal, hiszen a NASA kezdeti éveiben az első amerikai űrhajósok szinte a matematikusnő irodája melletti helyiségben készültek a majdani útjukra.

„A lánnyal ellenőriztessék a számításokat” – mondta a repülése előtti napokban a legenda szerint John Glenn Johnsonra utalva. A rakétaröppályát akkor már az IBM egyik új számítógépe számolta ugyan ki (Johnson és munkatársai egyenletei alapján), de az űrhajósok és senki más sem bíztak túlságosan az újnak és kipróbálatlannak tartott technológiában. Így hát Katherine Johnson leült az íróasztalán tornyosuló adathegyek mögé, és másfél napon keresztül megállás nélkül számolt. Mégis megérte az erőfeszítés, mert sikerült igazolni a komputer számításainak helyességét, és ezzel kissé megnyugtatni John Glennt (aki saját megfogalmazása szerint egy olyan eszközzel tervezte körülrepülni a földet, amelyet csak a biztonsági öv különböztetett meg egy lövedéktől).

Glenn repülése végül is (a visszatérés közben tévesen kigyulladó vészjelzés ellenére) sikerrel zárult, az űrhajósból pedig nemzeti hős lett. Johnsonról és fekete munkatársnőiről viszont megfeledkeztek, hiába alapultak az ő számításain az Apollo űrhajók röppályái, majd már nyugdíjaséveiben az űrsiklóprogramban is részt vállalt. Végül két éve kapta meg Obama elnöktől a legmagasabb polgári kitüntetést, az Elnöki Szabadságérmet. Katherine Johnson ma is él, jövőre lesz százéves.