Kennedy elnök 1962-es beszéde (amelyet az űrverseny kezdetének szovjet sikerei, a Szputnyik–1 és Gagarin repülése miatt érzett amerikai kétségbeesés ihletett), mely szerint Amerika az évtized vége előtt embert kíván juttatni a Holdra, nagyon szűk időkeretet kényszerített a NASA-ra. Soha nem látott gyorsaságú fejlesztés kezdődött, és soha nem látott nagyságú erőforrást mozgósítottak a cél elérése érdekében. A sietség azonban – emlegetik a fél évszázaddal ezelőtt bekövetkezett tragédia óta sokan – nagy árat követelt.
Az Apollo-program első küldetése eredetileg a rakéta típusa alapján az Apollo Saturn–204 nevet kapta volna, de – érthető PR-okokból – csakhamar Apollo–1-re nevezték át. A kiválasztott legénység tagjai katonai előéletük alapján a feladatra termettek. A parancsnok, Virgil Grissom, a koreai háború sokszorosan kitüntetett veteránja volt, és az első amerikai űrhajósok csoportjának (az úgynevezett Mercury heteknek) tagjaként a második amerikaiként már egyszer járt az űrben. Az a küldetés is kis híján tragédiával végződött. Az óceánba csapódó parancsnoki modul ajtaja levált, az űrhajós pedig majdnem megfulladt. Egyesek azzal vádolták akkor Grissomot, hogy babrált az ajtóval, azért nyílt ki, ő azonban ezt tagadta, és ezt el is hitték neki (hiszen nem rúgták ki a NASA-tól). Amikor 1967. január 22-én – halála előtt öt nappal – utoljára otthon járt, letépett egy citromot a háza kertjében álló fáról. Feleségének azt mondta, hogy felakasztja az űrhajóban, és így is tett.
A legénység második tagja, Ed White ugyancsak veterán űrhajós volt (ha lehet ilyet mondani egy szakmáról, ami csak hat éve létezett akkor), ugyanis két évvel korábban, 1965-ben ő volt az első amerikai, aki kimászva a Gemini–4 űrhajóból 23 perces űrsétát tett. Harmadik bajtársuk Roger Chaffee volt, aki (természetesen kiemelkedő vadászrepülői pályafutása után) öt évvel korábban került a NASA-hoz, de az Apollo–1 lett volna az első űrrepülése. „Szerintem nagyon jól fogok szórakozni” – nyilatkozta közelgő repüléséről, írja a Space.com.
Minthogy a kijelölt űrhajósok mindegyike vadászrepülő volt, sőt sokan közülük tesztpilótaként is működtek, hozzászokhattak a fejlesztés alatt álló repülőkhöz. És ők többször jelezték is a NASA mérnökeinek, hogy az a parancsnoki modul, amelyet februárban terveztek felbocsátani az űrbe, még január végén sem volt közel sem kész. Mindennap bütyköltek valamit rajta, egy pillanatig sem lehetett kijelenteni, hogy az űreszköz aznapi állapota lesz a végleges. A NASA illetékesei azonban hajthatatlanok voltak, tartani kellett a határidőt, különben – rettegtek őszintén – a szovjetek a végén még megelőzik Amerikát a Holdon.
A január 27-i visszaszámlálástesztet kezdettől fogva hibák hátráltatták. Először furcsa szagot éreztek az asztronauták a parancsnoki modult tisztaoxigén-atmoszférájában, ezt egy óráig tartott megszüntetni. Ezután a kommunikációs rendszer mondta fel a szolgálatot. Grissom a fülsiketítő zajban kiabálta oda társainak, hogy „hogyan akarunk eljutni a Holdra, ha a két épülettel arrébb ülő emberekkel sem tudunk beszélni”. A rádió problémáján dolgoztak a technikusok, a tesztet pedig felfüggesztették. Az űrhajósok azonban a parancsnoki modulban maradtak.
Aztán délután 6 óra 31-kor mindössze ennyit jelentettek az űrhajósok: Tűz van. A monitorokon látták a repülésirányítók, hogy fehér füst szűrődik ki az űrhajóból, az űrhajósok pedig kétségbeesetten próbálnak kiszabadulni. A tűzoltókészülékekkel rohanó technikusok gázálarcai nem működtek rendesen, így mire fel tudták nyitni a modul ajtajait és hozzáfértek a bent ülőkhöz, már mind halottak voltak.
A tragédiát másfél éves leállás és mindenre kiterjedő vizsgálat követte. Ez kiderítette, hogy az Apollo–1 űrhajó ezer sebből vérzett. A tűz közvetlen oka valószínűleg egy hibás szigetelésű vezeték lehetett Grissom ülése mellett, amelyből egy szikra csapott ki. Ez pedig a tiszta oxigénben, amellyel megtöltötték a parancsnoki modul légterét, azonnal hatalmas tüzet okozott. Rengeteg könnyen éghető anyagot zsúfoltak a modulba, nejlonból voltak a mozdítható tárgyakat helyükön tartó hálók, műanyaghabbal borították a falakat. Emellett hosszú listát írtak a tervezés megannyi hibájáról, például arról, hogy miért csak sokadik próbálkozásra tudták kinyitni a modul csapóajtaját. Az amerikai szenátus a NASA-tól függetlenül is lefolytatta a maga vizsgálatát, és elmarasztalta a hivatalt azért, mert nem jelezte előre a tervezés hibáit (miközben a politikusok sürgették a fejlesztést annyira, hogy az végül tragédiába torkollott).
A baleset tapasztalatait aztán a következő másfél évben példás módon hasznosították. A tisztaoxigén-atmoszférát nitrogén-oxigén keverékre cserélték, az összes éghető anyagot kidobták, az ajtót pedig teljesen áttervezték, így az már egy másodperc alatt is nyithatóvá vált vészhelyzet esetén. Kiderült ugyanis, hogy a menekülést az akadályozta leginkább, hogy eredetileg a csapóajtó befelé nyílt volna. Csakhogy a villámgyorsan elharapózó lángok hatására olyan pokolivá nőtt bent a hőség, hogy a meleg miatt megemelkedett légnyomás közepette képtelenség volt befelé nyitni az ajtót.
Egyes szakértők szerint az Apollo–1 tervezési hiányosságairól már két évvel a tragédia előtt is tudott a NASA, de nem vettek tudomást róla, nehogy az újratervezés csúszást okozzon az ütemtervben. A Space.com-nak nyilatkozó űrkutatás-történész, Roger Launius szerint mindenki előtt nyílt titok volt, hogy a rengeteg éghető anyag nagyon veszélyes lehet tűz esetén. Hogy akkor miért nem foglalkoztak vele, még mielőtt valaki meghal? Ez az a kérdés, amire soha nem született kielégítő válasz.
