Elindult a pusztulás felé a Cassini űrszonda

Húsz éve indult útnak a Cassini–Huygens űrszonda, amelynek hála ma már sokat tudunk a Szaturnuszról.

A Naprendszer leglátványosabb bolygóját, a Szaturnuszt több mint egy évtizeden át közelről kutató Cassini űrszonda hamarosan befejezi a tevékenységét. A napokban megkezdődik – a szondát működtető szakemberek által adott elnevezéssel – a nagy finálé, amelynek során a Cassini fokozatos pályamódosítások hatására szeptember közepén a Szaturnuszba csapódva fejezi be rendkívül eredményes útját.

Szabados László a Magyar Tudományos Akadémia oldalán írt összefoglalót arról, hogy melyek voltak a Cassini küldetésének eddigi legfontosabb eredményei, illetve miért éppen ezt a módját választották az űrprojekt vezetői a szonda megsemmisítésének.

A Naprendszer második legnagyobb bolygója, a leginkább a gyűrűiről ismert Szaturnusz vizsgálatára hivatott Cassini–Huygens űrszondát 1997. október 15-én indították. A szonda két fő egysége közül a Cassini feladata volt, hogy a Szaturnusz körül keringve vizsgálja magát a bolygót, a gyűrűrendszert és minél több holdat a 62-ből. A szonda másik egysége, a Huygens pedig a Titán részletes helyszíni vizsgálatára szolgált, leereszkedve a hold felszínére.

A szondapáros 2004. július 1-jén állt pályára a Szaturnusz körül. A Huygens 2004. december 25-én vált le az anyaszondáról, majd 2005. január 14-én sima leszállást végzett a Titán addig ismeretlen felszínén. Az volt az első sima leszállás egy külső naprendszerbeli holdon, ennél távolabbi égitesten még nem szállt le ember alkotta eszköz. A Titánon a földihez hasonló felszíni képződményeket talált a Huygens: folyómedreket, erózió pusztításának nyomait, bár ott víz helyett metántartalmú csapadék esik, folyókat, tavakat és tengereket is létrehozva.

A Huygens fedélzetén magyar közreműködéssel készített berendezések is voltak: az MTA Részecske- és Magfizikai Kutatóintézete (ma MTA Wigner Fizikai Kutatóközpont) szakemberei a fedélzeti magnetométer és a plazmaspektrométer földi ellenőrző és kalibráló rendszerét alkották meg.

A Szaturnusz holdjainak vizsgálata közben meglepetésként érte a szakembereket, hogy az Enceladus felszínéből vizet tartalmazó anyag áramlik, sőt lövell ki. A hold felszíne alatt nagy kiterjedésű vízóceán lehet, ezért a kutatásokat kiterjesztették az élet esetleges nyomainak kimutatására is.

Kiderült az is, miért kétarcú a Iapetus nevű hold: már korábban ismeretes volt, hogy egy világos és egy jóval sötétebb félgömbből áll, de a Cassininek köszönhetően kiderült, hogy a Iapetus besöpri a pályája mentén elszórtan elhelyezkedő, rossz fényvisszaverő port, amely így az egyik féltekéjén gyűlik össze.

A Cassini eredetileg négyévesre tervezett küldetését már kétszer meghosszabbították. Április 26-án azonban az utolsó fázisába lép a program, és megkezdődik a nagy finálé: a szonda többszöri pályamódosítás után végül szeptember közepén a Szaturnuszba csapódik. A küldetés vezetői azért választották a szonda megsemmisítésének ezt a módját, hogy a Szaturnusz holdrendszerét még véletlenül se tegyék ki emberi eredetű szennyezésnek. Ezt feltétlenül el kell kerülni, mivel a kutatások egyik célja az élet keresése a Naprendszer más égitestjein.