Persze az ókorban a tudományt gyakorlatias szempontból közelítették meg. A csillagászati megfigyeléseket a vallási szertartásoknak, a mezőgazdasági feladatoknak és a tengeri navigációnak rendelték alá. Utóbbi során rendkívüli megfigyeléseket tettek, amelyek mind a Föld gömbölyű alakját bizonyították. Észrevették, hogy ha dél felé indulnak, a Sarkcsillag egyre alacsonyabb szögben látszik, a Nap pedig egyre magasabban (majd az Egyenlítőtől délre egyre északabbra) delel. Amikor pedig nyugat felé hajóztak, a Nap és a csillagok később keltek föl, mint az otthon megszokott volt. A gömb alakú bolygó „felfedezése” a későbbi korok egyiptomi festményein is megjelenik. Ezeken alkalmanként Geb, a Föld istene már nem vízszintesen (laposan) fekszik, hanem lábát a feje fölött előrehajtva „összegömbölyödik”.
Az ókori Görögországban már gyakorlatilag nyilvánvalónak tekintették, hogy a Föld gömb alakú. Az időszámításunk előtti IV. században élt püthagoreus csillagász, Herakleidész és követői minden égitestet gömb alakúnak feltételeztek, mivel a teljes szimmetria miatt ezt a formát tartották a tökéletesnek. Ezt megfigyeléseik is alátámasztották, hiszen a Hold körvonala mindig kör alakú, így tudták, hogy csak gömb lehet. Arisztotelész emellett azt is fontosnak tartotta, hogy a látóhatáron először a hajók árboca, majd vitorlája tűnik fel, végül látjuk meg a hajótestet is (bár, mint a filozófus írta, ezt akár magyarázhatná az is, hogy a Föld nem gömbölyű, pusztán egyenetlen, néhol kidudorodó felszínű). Arisztotelész azt is feljegyezte, hogy ha körülbelül 110 kilométer haladunk észak felé, akkor a Sarkcsillag egy fokkal magasabb szögben látszik. Ez a felismerés már ahhoz is elég (lett volna), hogy meghatározzák a Föld sugarát. Továbbá ő is tudatában volt annak, hogy kelet-nyugati irányban haladva az égitestek delelésének ideje is változik (nagyjából hosszúsági fokonként négy perccel). Így bebizonyosodott, hogy a bolygó észak-déli és nyugat-keleti irányban is hasonló mértékben görbül.
