Jön az űrbányászat? Magáncégek hódítanák meg a világűrt

Az állami bürokrácia azonban útjukat állja, hiszen senki sem tud arra válaszolni, hogy ki birtokolja az égitesteket.

Rajtuk kívül sokat hallani a szupersztár milliárdos, Elon Musk SpaceX nevű cégéről és az Amazon-alapító Jeff Bezos Blue Origin vállalatáról – de mind ugyanazzal a nehézséggel küzdenek: ki lenne illetékes engedélyezni a földön kívüli felfedezéseket, pláne a kereskedelmi tevékenységet?

Az amerikai szövetségi légügyi hivatal engedélyezi a rakéták föld körüli pályára állítását, a kommunikációs tanács pedig a magánműholdak kommunikációját. De a Holdra szállás engedélyezését ők nem érzik jogkörükbe tartozónak – ahogy senki más sem. A Moon Expressnek annyit sikerült elérnie, hogy egyszeri, kivételes engedélyt kapott a 2018-as első holdszondájának felbocsátására, de már most megmondták nekik, hogy ezt nem tekinthetik úgy, mint állandó, automatikusan meghosszabbodó jogosítványt. Az előttük tornyosulni látszó bürokratikus falak miatt a cégek már azt tervezik, hogy olyan, az űrkutatásban eddig részt nem vevő – és ezért a korlátozó egyezményekből is kimaradt – országokba települnek át, mint például Luxemburg.

A kis európai ország ugyanis kétszázmillió eurót fektetett be az űrbéli nyersanyagok kiaknázását célzó iparágba, például egy aszteroidabányászattal foglalkozó – na jó, ezt tervező – cégbe, a Planetary Resourcesba. Ezt talán sokan ablakon kidobott pénznek tartják, hiszen még csak egyszer sikerült egyáltalán többé-kevésbé leszállni egy üstökösre, így scifibe illőnek tűnik, hogy rentábilisan lehetne bányászni rajtuk. Lehet ebben ráció, ugyanakkor a Goldman Sachs nemrégi elemzése arra a következtetésre jut, hogy „az űrbányászat reálisabb cél lehet, mint eddig gondolták, és bár az aszteroidabányászattal szembeni pszichológiai akadályok magasak, a pénzügyi és a technikai gátak ennél jóval kisebbek”.

A Planetary Resources első körben vízjeget tervez bányászni az aszteroidákon, az első űrhajóját 2020-ban akarja elindítani. A víz furcsa ásványkincsnek tűnhet, de a cég úgy okoskodik, hogy azt könnyű oxigénre és hidrogénre bontani, e két elemet pedig rakéta-üzemanyagként, illetve belélegezhető gázként is hasznosíthatja majd a vevő – reményeik szerint a NASA –, amikor például a Marsra tartó űrhajóik valahol félúton üzemanyag- és vízutánpótlást vesznek majd föl. Emellett azért nemesfémeket is kitermelnének a kisbolygókon, amelyeket visszaszállítanának a földre.

Nem állítjuk, hogy e célok túlságosan földhözragadtak lennének, és könnyen előfordulhat, hogy semmi sem fog belőlük belátható időn belül megvalósulni. De ha technikailag kivitelezhető is lenne, még mindig ott a kérdés, hogy a nyersanyag, amelyhez az űrben hozzájutnak e magáncégek, vajon kinek a tulajdonát képezi. Itt is teljes a jogi bizonytalanság. 1979-ben ugyan aláírták az úgynevezett holdegyezményt, amely szerint minden űrbéli természeti kincset egyenlő arányban kell elosztani a nemzetek között, ezt azonban a legtöbb aláíró ország parlamentje sohasem ratifikálta, így olyan, mintha nem is lenne. Két éve az amerikai törvényhozás hozott egy törvényt, amely biztosítja a jogot a cégeknek, hogy eladhatják az űrben kitermelt javakat, de az égitestet magát, illetve a kitermelés helyét továbbra sem birtokolhatják.

Senki sem tudhat jelenleg biztosat arról, hogy az űrbányászat kilép-e a belátható jövőben a tudományos-fantasztikus regények lapjairól a valóságba. A hivatalos szervek most még láthatóan nincsenek felkészülve rá, miközben a Hold és az elérhető közelségben lévő égitestek a mesebeli Eldorádó gazdagságával felérő kincsekkel kecsegtetnek. Csak aztán nehogy az űrbányászatra fogadó kalandorok is úgy járjanak, mint elődeik fél évezrede a dél-amerikai dzsungelben.