Veszélyesen meggyengült Nyugat-Európa immunrendszere

Egy állam élete akkor tekinthető normálisnak, azaz egészségesnek, ha képes hatékonyan, gyorsan reagálni minden új fenyegetésre, ismeretlen vírusra.

Úgy tűnt, hogy gazdasági erejéből adódóan Európa rákényszerítheti a világ elmaradottabbnak tartott részeire az életformánkat. Mindeközben abban a hitben ringatta magát, hogy külső biztonságát fenntarthatja tényleges katonai erő – kétségkívül költségigényes – működtetése helyett az Egyesült Államok haderejére támaszkodva. Ez jó ideig hatékony megoldásnak tűnt, és Amerika érdekeivel is találkozott.

A polkorrekt média és a nyugati politikusok döntő része is folyamatosan azt sulykolta, hogy a XXI. században már senki nem akarja katonailag fenyegetni Európát. A NATO, magyarul az Egyesült Államok elrettentő katonai ereje bőven elég nekünk. Nem akarták észrevenni, hogy ezzel legyengítik Európa immunrendszerét. Hiszen minek költeni „felesleges” dolgokra.

Így történhetett meg, hogy a lázas unió nem akarta megérteni, hogy Oroszország mellett már Törökország katonai potenciálja is egyre meghatározóbbá vált közvetlen szomszédságunkban. Ha pedig az immunrendszer meggyengül, akkor a beteg sokkal könnyebben kapja el a fertőzéseket, amelyek akár végzetessé is válhatnak. Ez a fertőzés az iszlám radikalizmus lassú, de megállíthatatlannak tűnő térnyerése Nyugat-Európában.

Évtizedek óta tart már ez a folyamat, amit nem voltunk képesek vagy elég bátrak diagnosztizálni. Elhitették velünk, hogy a jólétben, békében élő Európa örök időkre szóló hely, szinte szanatórium. Itt kigyógyulnak a politikai, vallási szélsőségtől fertőzöttek, önként mennek tisztítókúrára a szervezett bűnözői csoportok, hamut szórnak a fejükre az ellenérdekelt titkosszolgálatok ügynökei.

Sajnos a 2015-ös migrációs hullámmal együtt a valóság is szembejött az idealizált világunk képével. Bár a liberális média és az európai politikai elit jelentős része nem volt hajlandó ezzel szembenézni. Sőt azt mantrázták, hogy „wir schaffen das”, mi ezt is megoldjuk. A lappangó betegség súlyos kórrá nőtt a szemünk előtt, amelynek tüneteit ma már pontosan meghatározhatjuk. Az unió jogrendszere nem volt képes reagálni az azt tudatosan kijátszani akaró törekvésekre.

A tengeri jog szerint hajótöröttnek tekinthető-e az, aki hajózásra tökéletesen alkalmatlan, irányíthatatlan lélekvesztőn szándékosan hagyja el a parti vizeket? Be kell-e engedni az ellenőrzést tudatosan kijátszókat a földrészünkre? El kell-e fogadni a nyilvánvaló hazugságokat a születési helyről, életkorról, nemi identitásról? Joga van-e orvosnak megvizsgálni a bevándorlót olyan eszközökkel, módszerekkel, mint a saját állampolgárait? Bele lehet-e nézni a migráns telefonjába, laptopjába? Az ő személyiségi jogai előbbre valók-e a befogadók biztonsági érdekeinél? A migráns elhelyezhető-e zárt táborban az ellenőrzés idejére? A kitoloncolásra várót gyorsított eljárással ki lehet-e utasítani? Az antiszemita támadások elkövetőit, nők, gyerekek elleni erőszakos bűnözőket, iszlamista terroristákat meg lehet-e fosztani az állampolgárságuktól? Az integrációt, a többségi társadalom értékeit elutasítókat meg kell-e tűrni a befogadó országban?

Ezekre a kérdésekre könnyűnek tűnik a válasz. Akkor, ha a feleletet egy egészséges értékrendű, nem fertőzött közegben keressük. Ám egy meggyengült immunrendszerű Nyugat-Euró­pa ma ennél egyszerűbb problémákra sem találja a megoldást. Európa beteg. Talán májusban ki fog derülni, hogy milyen súlyos a baj. Az uniós választásra úgy kell tekintenünk, mint a legutolsó lehetőségre. Ha képes az öreg földrész visszafordulni erről az útról, akkor még reménykedhetünk a gyógyulásában. De ez a folyamat akkor is lassú, nehéz és sokszor fájdalmas beavatkozásokat igénylő folyamat lesz. Mert ha nem…

A szerző titkosszolgálati szakértő