Jó lenne egyszer újra vitatkozni

Kedves homoszexuális barátom, hozzád intéznék pár szót. Az első és legfontosabb, hogy nem gyűlöllek. A legkevésbé sem. Szó sincs ilyesmiről. De megnyugtatlak, sokan mások sem gyűlölnek, mindössze viszolyognak és kényelmetlenül érzik magukat, ha két férfit látnak ölelkezni, csókolózni. Amihez, úgy gondolom, joguk van – legalábbis egyelőre.

Ezt definiálták évekkel ezelőtt úgy, hogy homofóbia. És kedves barátom, ma már így neveznek minden olyan embert – homofób! –, aki nem ünnepli a melegeket, aki nem harcol a melegjogokért, aki nem küzd az egyenlőségnek nevezett melegházasságért és azért, hogy ti, homoszexuálisok a házasság keretein belül gyermekeket fogadhassatok örökbe. De te azért nyilván tudod, hogy a magyar törvények elismerik a bejegyzett élettársi viszonyt, ahogy azt is pontosan tudod, hogy sok homoszexuális nevel párkapcsolatban gyereket.

A „homofób orbáni diktatúra” tudtommal egyetlen gyereket sem vett el a párok homoszexuális beállítottságára hivatkozva, és sok meleg barátod él bejegyzett élettársi viszonyban is. Csak épp nem házastársként. Nem gyűlöllek, de nem értelek. Az alaptörvénynek megfelelően házasságot csak egy férfi és egy nő köthet. Igen. Ez a helyzet. És igen. Ezzel egyetértek. De nem gyűlöllek. Te talán emiatt – mármint hogy egyetértek az alaptörvényben foglaltakkal – nem gyűlölsz, de sok barátod viszont nagyon nem örül a létezésemnek. Gyűlölnek.

Százszámra kapom azokat az üzeneteket, amelyekben arról lamentálnak, hogyan fognak kivégezni, hogyan fogják a gyerekeimet a falhoz csapva meggyilkolni, amelyekben veréssel, gyilkossággal fenyegetnek. És amelyekben buziznak. Dehogy gyűlöllek! Csak nem értelek. Nem értem, hogy a barátaid miért látens buziznak le minden olyan embert, aki nem támogatja a melegházasságot. Nem értem, miért lesz a homoszexuálisok kezében egyik pillanatról a másikra fegyver a buzizás.

És persze nem értelek azért sem, amiért ilyenkor csöndben maradsz, holott pontosan tudod, hogy a heteroszexuálisok népes táborát gyarapítom.

De nem gyűlöllek. Csak nem értem, miért nem zavar, ha egy embert pusztán a szakmája miatt lebuziznak. Nem értem, ilyenkor miért nem háborít fel a gyűlölet és a hazugság.

Nem értem, miért nem aggaszt, amikor a gyermekeimet azzal gúnyolják: „Úgy hallottam, apukád hazugságban él, mert a mostani párját sem szereti, ugyanis buzi.” Őszintén nem értem, miért nem ragadsz ilyenkor tollat, miért nem fogalmazol petíciókat, és hogy ilyenkor miért nem aggaszt a gyűlölet.

Pedig azt mondod, zavar a gyűlölet. Tudod, én pár nappal ezelőtt – nem túlzok – több száz kommentet olvastam végig Vésey Kovács László témában írt publicisztikája alatt. A „Dögölj meg!” és a „Remélem, tolószékben fog megrohadni a gyereked” volt a legfinomabb, a legeurópaibb. Pedig ő még csak hasonlót sem írt a melegekről. Mindössze nem értett egyet a Coca-Cola három napot megért plakátkampányával (amellyel én sem értek egyet). Remélem, nem fogsz meggyűlölni és nem akarsz majd meggyilkolni, ha elmondom, miért. A szerelem az szerelem. Pont. Ezt senki sem vitatta.

A Coca-Cola viszont politikai aktorrá válva azt állította, azt sugallta, hogy itt Magyarországon, ebben a mucsai lábszagú diktatúrában nem szabad, nem lehet szabad a szerelem. Ami nyilvánvalóan hazugság. Love is love, hirdeti, hirdette a nyilvánvalóan provokatív plakátkampány. Aztán a Coca-Cola a közleményé­ben hitet tett amellett, hogy mindenkinek joga van a szerelemhez. De kérdem én, vitatta ezt bárki is? Ugyan. A vita köztünk arról szól, hogy házasodhatnak-e a homoszexuálisok. Hogy én a melegházasságot miért ellenzem, nem fogom most kifejteni. Nem vagyok olyan vakmerő.

Régen még jókat lehetett erről vitatkozni a barátaiddal. És a barátaid sem akartak meg­gyilkolni, ha az örökbefogadásról és a házasságról mást gondoltam, mint ők. Söröztünk, vitatkoztunk. Kulturáltan. Nem is volt olyan régen.

Három éve még így mentek a dolgok. Ma már, „hála” a #loveislove-nak, ilyen viták szóba sem jöhetnek. Ma már sajnos a barátaid úgy vélekednek, hogy az nem lehet kultúrember, még csak nem is ember, aki nem támogatja a melegházasságot. Egy részük pedig ma már nemhogy nem vitatkozik, de kifejezetten bánja, hogy van munkám, munkahelyem, egy másik részük pedig akasztana. A #loveislove ugyanis nem a szabad szerelemről szól. Az idei Pride legfőbb üzenete az egyenlőség követelése volt.

A #loveislove is az egyenlőséget követeli. Nem a szabad szerelem jogát. (Hisz az létezik.) Azt követeli, hogy a magyar kormány ismerje el a melegházasságot. Hiszen a homoszexuálisok egyenlőek a heteroszexuálisokkal. Tehát aki nem vonul a Pride-on, aki nem rak ki szivárványos profilképet, aki nem harcol az újabb és újabb melegjogokért, az nem tartja egyenlőnek a melegeket. Az olyannal meg nem álltok szóba, és kitiltjátok minden rendes európai szalonból, hiszen alsóbbrendűnek gondol titeket.

Ügyes. (Egyébként dehogy, inkább kontraproduktív.) Ugye nem gyűlölsz amiatt, hogy ez nekem nem tetszik?

Végezetül egy utolsó gondolat. Ugye pontosan tudod, hogy egyetlen meleg beosztottam sem lett diszkrimináció áldozata? Még csak sandábban sem nézek rájuk. Senki nem bántja őket azért, mert melegek, hiszen nem gyűlöllek titeket. Olyannyira nem, hogy például igen sok publicisztikában jeleztem, hogy a muszlim országokban nemritkán tetőkről hajigálják le a homoszexuálisokat, és hogy ezt a népszokást ugye nem akarjuk Nyugatra, hozzánk importálni.

Ugye arról is hallottál, hogy Angliában az utóbbi időben több homoszexuálist is megtámadtak, és hogy ez nagyon nem jó tendencia. Aggaszt? Engem is. Minket is. Manapság már Németország bizonyos kerületeiben sem olyan nagyon biztonságos, ha valaki nyíltan vállalja a homoszexualitását. A Közel-Keletről érkezett muzulmánok egy jelentős része nem óhajt a melegházasságról vitatkozni. Valami egészen mást óhajt. És persze azon is elgondolkodhatnánk így együtt, közösen, hogy a Közel-Keleten vajon miért nem hirdeti a Coca-Cola meg az IKEA, hogy #loveislove?

Jó lenne egyszer újra vitatkozni. Jó lenne, ha a barátaid nem akarnának megölni amiatt, mert nem értek velük egyet.