Itt van ő, itt van újra

Gyurcsány Ferenc korokon átívelő harca önmagáért.

Gyurcsány Ferenc egy zseni. Egy amorális, flexibilis gerincű, az elvtelen kicsapongásokat szükségszerű politikai kompromisszumoknak gondoló profi kommunikátor. Igazából egy szimbólum, már nem a híres, hanem a hírhedt variánsból. Megtestesíti mindazt – úgy politikai pályaívében, mint stílusában –, amit a magyar jobboldal elutasít, egy személyben jelképezi az összes „sztereotípiát”, mely rávetíthető a posztkádári liberalizmussal frigyet kötő baloldalra, és valamennyi megszólalására adott cáfolatból levezethető az Isten, haza, család hármas egységére épülő konzervatív politika.

Szóval igazából jó, hogy Gyurcsány Ferenc van. Hogy létezik, hogy beszél, hogy évet értékel – és a legjobb (persze egyben legabszurdabb) dolog, hogy most is még mindig ő a balliberális oldal vezetője. Éppen utóbbi jellemzője előtt lehet kalapot emelni, ha szigorúan a csontszáraz, erkölcstől és moráltól megfosztott „modern” politikai logika alapján szemléljük a helyzetet. Hiszen az mégsem „kismiska, csávókáim” – ha gyurcsányosan akarunk fogalmazni –, hogy a Magyar Szocialista Munkáspárt ifjúsági szervezetének, a Kommunista Ifjúsági Szövetség Központi Bizottságának egykori első titkára ma (is) a „demokratikus erők” összefogásának vezetője. Ahogy említettem, Gyurcsány igazából nem is Gyurcsány, hanem a két lábon járó posztkommunista nómenklatúra elitjének XXI. századba is bekacsintó intézményesülése, aki politikai létének arcátlanságával alátámasztja azt, amit sokan gondolunk a rendszerváltoztatás sikertelenségéről.

Természetesen a legtöbb politikai életút – pláne pártvezetőké, kormányfőké – sokszor kacskaringós. Na persze nem úgy, kígyózó kígyók módjára, de nemhiába szokták idézgetni az egykori brit miniszterelnök, Winston Churchill mondását, miszerint „ha egy ember harmincéves kor alatt nem liberális, akkor nincs szíve, ha viszont harminc fölött nem konzervatív, akkor nincs esze”. Churchill maga is többször váltott a whig és tory oldalak között – sőt a háború alatt a Munkáspárttal kiegészült koalíciós kormányt is vezetett –, de értelemszerűen a valóban demokratikus pártok koordináta-rendszerén belül tette mindezt, ahogy sok más nyugati politikus is. Talán ezért is furcsa számukra megérteni, hogy miért is viszolyog a politikai jobboldal a mi régiónkban a „Gyurcsány-jelenségtől”: mert azt szimbolizálja, hogy a baloldal igazából bármit megtehet demokratikus kereteken belül és azokon kívül is, valós politikai következménye semminek sincs. Azt szimbolizálja, hogy annak a rendszernek az egyik vezető figurája, mely szovjet típusú rendszer magát a véres osztályharcból, az 1956-os forradalom eltiprásából eredeztette, és a „munkásság-parasztság” nevében gyakorolt diktatúrát évtizedeken át, ma a leglazább könnyedséggel és szimpatikus jópofizással moralizálhat demokratikus értékekről és européer hazafiságról.

Pontosan arról szól ez a jelenség, hogy azok – és itt nyilván nem egyedül Gyurcsányról van szó, hanem egy jóval kiterjedtebb posztkommunista hálózatról –, akik egykoron egy diktatúra kiszolgálói és aktív működtetői voltak, politikai tőkéjüket a rendszerváltoztatás során konvertálták gazdasági és kulturális tőkévé, legitimációt szereztek az új, demokratikus rendszerben is, majd pár év elteltével igazából ők kezdtek el erkölcs- és illemtanórákat adni plurális demokráciaelméletből. Csak egy apró, ámde annál beszédesebb adalék: miközben a ma diktatúráról, elnyomásról és „ördögi rendszerről” beszélő Gyurcsány az 1980-as évek legvégén vígan szervezte KISZ-esként a testvéri Észak-Koreában megrendezett Világ­ifjúsági találkozót („a phenjani út politikai misszió” jeligére), addig ellenzéki tüntetéseken Budapesten Orbán Viktort, Prágában Deutsch Tamást tartóztatta éppen le a pártállami rendőrség.

Szóval ennyit az eredettörténetekről, arról, hogy ki kivel (és ki ellen) volt, amikor még Kádár vagy Grósz Károly elvtársak vezették az országot. De adódik még egy nagyon sajátságosan közép-európai bukéja is az egész történetnek, ami miatt tényleg nehezen detektálhatók a nyugati szempárok számára a hazai politikai mozgások. Most ugyanis nemcsak arról van szó, hogy demokratává vedlett egy korábbi kommunista apparátcsik, és elmeséli nekünk, mi fán is terem az igazi, alkotmányos patriotizmus, hanem mindezt egy pár éve még általa is „állativá lett mocsok náci párttal” az oldalán teszi. Megvan az a vicc, hogy a volt KISZ-es bemegy a zsidózó fasiszta haverjával a parlamentbe, és szélsőséges diktátornak nevezi az antikommunista konzervatív kormányfőt? Ugye hogy nincs? Hát mert ez nem vicc. Ez ma, 2021-ben a magyar rögvalóság. (Meg persze az, hogy ezek a régi-új „demokraták” hatalomra kerülve szeretetteljesen „földönfutóvá” tennének mindenkit, aki nincs velük és picit felfüggesztenék a jogállamot – persze csak hogy helyreállíthassák azt.) Ez valóban és ténylegesen nemcsak elszomorító, hanem megsemmisít mindenféle politikai idealizmust.

Amellett persze, hogy ez valóban és ténylegesen nemcsak elszomorító, hanem megsemmisít mindenféle politikai idealizmust – bár ahogy Kennedy mondta, „idealista vagyok, csak illúziók nélkül” –, ám ahogy említettem, van benne jó is. Az, hogy figyelmeztet minket: a történelem valóban tanítómester, és hajlamos ismételni önmagát. Nemhiába akarják átírni a libernyákok a múltat, megmásítani és átértelmezni azt, hogy ki, mikor, hol és kivel volt – mert feledtetni akarják, mik is voltak valójában, és hogy valós múltjukból mire lehet következtetni a jelenre és a jövőre nézve.

A baloldali szivárványkoalíció és annak vezetője persze igyekszik mindent megmagyarázni, elhitetni a választókkal, hogy egész egyszerűen nincs más lehetőség, mint összefogni „az ördög öreganyjával is”, és hogy hát az nem is úgy volt azzal a Gyöngyösi-féle zsidólistázással, a Jobbik már megváltozott, bevették az antináci pirulát, a Gyurcsányt meg pár éve teli szájjal (egyébként jogosan) „hibbantnérózó”, „apróklánozó” meg „szemkilövetőző” mai jobbikos parlamenti képviselők zavartan félrenéznek és zavartan fütyörésznek. És az egy brancsban megférő két szélsőség között – velük egybeforrva – ott áll a maga teszetoszaságával a zöld LMP, az SZDSZ legnemtelenebb „hagyományait” továbbéltető Momentum vagy az MSZMP hivatalos utódpártja. Szóval a nagyon nagy szerencse még az, hogy pontosan ugyanazok lesznek a jobboldal ellenfelei a jövő évi választásokon, akik voltak az elmúlt tizen-egynehány (harminc? száz?) évben. Pusztán a cégér más, de hát az nem politikai, hanem marketingkérdés. Egyébként meg ismerjük őket jól. Több szólamon próbálnak meg játszani, de nácinak, kommunistának egy a hangja. A kórust vezényli: ő. Igen, Gyurcsány Ferenc.

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója