Nem ti vagytok az EU rendbontói!

Ahelyett, hogy a németek köszönetet mondanának a magyaroknak, vadul szidalmazzák őket.

Aki a pénzcsappal akarja kikényszeríteni valamely tagállam demokratikus folyamatait, az viselkedik diktatórikusan. Brüsszel nem vette haszonbérbe az igazságot, az RTL sugárzási területe pedig főleg nem. Orbán Viktor 2015. őszi bátor közbeavatkozása nélkül a brüsszeli zsarolók a németországi Merkel-kormánnyal együtt már régen történelem lennének. Ahelyett, hogy a németek köszönetet mondanának a magyaroknak, tisztességtelen módon szidalmazzák őket. Mintha nem lenne elég, hogy Nagy-Britannia a Merkel-Európa történelmileg felfoghatatlan hibája miatt elbúcsúzott az uniótól. Tom Bower – aki többek között Boris Johnson egy életrajzának a szerzője – a Der Spiegelnek adott interjúban azt mondta: „Amúgy meggyőződéses európai vagyok, annak idején a brexit ellen szavaztam. De mondok önnek valamit: az az érzésem, hogy ebben az egész brexitdrámában Angela Merkel a valódi bitang.”

Keletnémetként pirul az arcom a szégyentől, hogy csaknem mindennap együtt kell éljek azzal, miként támadják gyakorta a történelemben inkább járatlannak tűnő uniós és tagállami politikusok Magyarországot és Lengyelországot. Mint Katarina Barley (német szociáldemokrata politikus, jelenleg az Európai Parlament alelnöke), aki azt mondta: „Pénzügyileg ki kell éheztetnünk. Szüksége van a pénzre.” Majd az európai adófizetők pénzéről beszélt, amelyek „olyan rezsimekhez” vándorolnak, „mint Orbáné és Kaczyńskié”. A korábbi szövetségi miniszter asszony szerint e két politikus „mindenekelőtt a saját zsebét tömi meg pénzzel, miközben országaikat olyan demokráciákká alakítják át, amelyeknek már semmi közük az EU értékeihez”.

Ez a tónus egészen bizonyosan nem tartozik azon értékekhez, amelyeket Barley asszony megvédeni igyekszik. Ahogyan pedig Barley kipécézi „Orbán és Kaczyński rezsimjét”, az inkább önmagát hitelteleníti. Nem kell szeretni Orbánt és Kaczyńskit, ám – Barley asszonnyal ellentétben – mindketten rendre a népesség óriási többségét tudhatják maguk mögött. Barley asszony ezzel szemben nem azért ül az EU-parlamentben, mert annyira briliáns politikus lenne, hanem főleg azért, mert a képességektől független kvótaalkuk révén a Szociáldemokrata Párt listájának elején kapott helyet a legutóbbi európai parlamenti választásokon. Orbán és Kaczyńs­ki joggal tárgyalhat Magyarország és Lengyelország érdekében. Barley asszony viszont híján van a jó modornak, a történelem ismeretének és az önreflexiónak. Nemzetállamokat nyomás alá helyezni alighanem a legostobább dolog, amire csak egy politikus elszánhatja magát – főleg akkor, ha olyan államokról van szó, amelyek már nem is egyszer mentették meg Európát. De az efféle csendőrbeszéd sajnos nem kirívó példa a német nyelvterületen. Martin Schulz sem riadt vissza attól, hogy Orbán és Magyarország ütlegelésével vétesse magát észre.

Az Európai Unió joggal tekinthető béke-projektnek. Az én céljaim 1989-ben a szabadság, a demokrácia, a szociális piacgazdaság, a német egység, illetve az Európai Gazdasági Közösség, valamint a NATO-tagság voltak, visszafordíthatatlan védelemként Moszkva esetlegesen visszatérő hódító vágyával szemben. És persze olyan európai közösséget akartam, amelyben mellettünk, keletnémetek mellett magától értetődő módon azok a népek is tagok lehetnek, amelyeknek mi is köszönhetjük a szabadságunkat: a magyarok, a lengyelek, a baltiak, a csehek, a szlovákok, a románok és a bolgárok.

Mi osztozunk a szabadság olyan közös történelmében, amelyről a Barley-knak, a Schulzoknak, a Manfred Webereknek és másoknak, úgy tűnik, halvány fogalmuk sincs. Amennyiben azt kérdeznék tőlem, hogy jön az ember ahhoz, hogy külföldön bírálja saját országát és politikusait, akkor erre az a válaszom: nagyon felbőszít a helytelen bánásmód, amelyben éppen a német politikusok részesítik Magyarországot. Ugyanis tudom, kinek köszönhetem a szabadságomat. Kétség esetén azt is tudom, kik állnának jobban a pártunkra: a magyarok.

Németországban egyébként egyre inkább beszűkül az a folyosó, amelyen a vélemények megjelennek. A véleménynyilvánítás szabadságát már csak az engedheti meg magának, aki egzisztenciálisan független. Mindenki más egyre elővigyázatosabban juttatja kifejezésre a véleményét a nyilvánosságban. Nem jár büntetés és börtön az eltérő álláspontokért. Ennyiben Németország nem diktatúra. A bíróságok is függetlenül működnek még. De mire jó mindez, ha az egyénnek aggódnia kell az állása miatt? A társadalmi légkör régen kellemesebb volt Németországban.

Azóta azonban választási eredményt érvénytelenítettek itt: a kancellár asszony egyszerűen odaszólt Dél-Afrikából. Ez történt Türingiában 2020 februárjában. Németországban a Bundestag és a tartományi parlamentek messzemenően kivonták magukat a koronavírus-járvány kezelésével kapcsolatos vitából. Magyarországgal és Orbánnal kapcsolatban német politikusok és számos sajtótermék Orbán felhatalmazási törvényéről beszélt tavaly. Amikor pedig ugyanezek az emberek ugyanerről döntöttek Németország esetében, már nem beszéltek felhatalmazásról. Híján vannak vajon az önreflexiónak? Vagy inkább kétszínűek? Döntsék ezt el önök!

Kedves magyarok! Aki egy évszázad leforgása alatt két diktatúrának a traumatikus beidegződését is hordozza, az inkább és erősebben megérzi, ha veszélyben forog a szabadság, a demokrácia és a biztonság. És mindig a politikai centrumot keresi, amelyet jelenleg az EU nyilvános vitáiban a demokráciaelmélettől elidegenedett módon sajnos jobboldalként ócsárolnak. Azt gondolom, ezekben a különböző tapasztalatokban rejlik számos oka a jelenlegi konfliktusnak, amelytől nem csak a magyarok szenvednek.

A szerző volt szociáldemokrata politikus, 1990 és 2005 között a szászországi SPD-képviselők vezetője, 2019-ben kilépett az SPD-ből

(Borítókép forrása: unsplash)