Hitler 175 cm, Churchill 168 cm

Krúdy Gyula írta meg, hogy az a férfi, akinek negyven fölött nincs pocakja, az nem komoly.

Forrás: Youtube (képernyőfotó)

Ami történt, nem nagy ügy. Mondhatni, kicsi.

Elhangzott egy nyilatkozat, ahol a magas termetű, karcsú testalkatú fia­tal politikus úgy hasonlította össze magát egy másik politikussal, hogy annak kevésbé szálfa alkatát emlegette a vele való összehasonlítás végett, nem hagyva szó nélkül utóbbinak a testsúlybéli többletét.

Nem életmódmagazin táplálkozási és sportolási rovatába ment a nyilatkozat, hanem neves nyugat-európai politikai újságba. Innentől ez a szimplán ostobácska megszólalás rögtön más áthallásokat erősít fel, mint egy szimpla divatcsevej.

Eszembe jutott ennek kapcsán számtalan szebbnél szebb gondolat. Volt egy politikai vezető, aki absztinens volt, nem ivott alkoholt, nem dohányzott, vegetáriánusan étkezett. A magassága és a súlya aránya ránézésre is megfelelt az életmódmagazinok diktálta méreteknek. Vele szemben idézzük fel halálos ellenségének testi mivoltát. Ő már délelőtt pezsgőt, este whiskyt ivott, a brandyt sem vetette meg, kedvelte a félig véres sült steaket, erősen szivarozott, meg is látszott rajta mindez, úgy nézett ki, hogy minden elkötelezett egészségcentrikus a fogyókúráért és a sportolásért kiáltana. (Egyiket sem gyakorolta.)

A megfejtés, hogy kik ők, azt gondolom, nem nehéz feladvány: előbbi a német náci vezér, Adolf Hitler (175 cm), utóbbi Sir Winston Churchill (168 cm), a második világháború győztes brit miniszterelnöke. (Előbbi ötvenhat évet élt, utóbbi kilencvenet.)

Ha kettőjük életútját nézzük, vajon van-e épeszű ember, aki fitneszszempontokat egyáltalán megemlít egy történelmi összehasonlításban? Költői kérdés. Saját szakmai praxisomból az jut eszembe, amikor a kilencvenes években képszerkesztőként dolgoztam a Magyar Nemzetnél. Hoztak karikaturisták mindenféle képeket, igyekeztem lehetőség szerint minél többeknek lehetőséget adni, próbáltam a lap cikkeihez illő ábrákat beszerkeszteni. Barátságos, kedves, segítőkész voltam, de volt, amit nem engedtem. Amikor olyan rajzot hoztak, ami egy embert megalázó, méltatlan mivoltában próbált megmutatni. Semelyik politikai irányban nem fogadtam el ilyet. Két példa jut eszembe: amikor Horn Gyula hajdani miniszterelnököt satnya kutyaként rajzolták le, amint épp kolbászt lop a hentesboltból, a másik pedig Csurka Istvánt mutatta, elszabadult, túlsúlyos, mocsokban meghempergett vaddisznóként. Szó se róla, lehet közszereplőket kritikusan ábrázolni, de nem személyi mivoltuk adottságain gúnyolódni. És nem is testi alkatuk méregetése a kulcs jellemük megfejtéséhez.

Krúdy Gyula írja, hogy az a férfi, akinek negyven fölött nincs pocakja, az nem komoly. Óva is inti a nőket, hogy a „zörgő csontú” ifjoncoknak higgyenek.

Emlékszem egy irodára, ahol a házasodni vágyó titkárnő a bejárati ajtónál húzott ceruzával egy diszkrét vonalat, hogy rögtön lássa, a belépő elérte-e a 180 centis magasságot, mert azalatt nem óhajtott komolyan ismerkedni. Ha Al Pacino, Dustin Hoffman vagy Tom Cruise jött volna ügyet intézni, ez alapján csak hideg, távolságtartó bánásmódban lehetett volna részük. Akárcsak a nagy nőhódító, Sean Penn, a 173 centiméteres magasságával is magányra ítéltetett volna a titkárnő részéről. (Vigasztalódjon Madonnával, Charlize Theronnal, utóbbi egyébként négy centivel magasabb nála.)

Lám, a téma önkéntelenül is a filmes, a csillogó celebvilág felé terel, de országos jelentőségű ügyeknél helyes-e ezt az irányt venni?

Költői kérdés ez is. És akkor legyen is rá egy költői reagálás. Károlyi Amy írja egyik gyerekversében: „Nem vagyok kicsi. Csak messze állok.”

A szerző grafikus, illusztrátor

(A borítóképen Sir Winston Churchill, néhai brit miniszterelnök. Forrás: Youtube/képernyőfotó)