A járvány legyűrte a globalizmust

A járvány érdekes megvilágításba helyezte azt a liberális, globalista elképzelést, mely szerint a világ dolgait a XXI. században már nemzetek feletti, szupranacionális intézményekkel kell intézni.

A milliárdos spekuláns a bűnözőkkel nagyvonalú lenne Fotó: Europress/AFP

A mostani vészhelyzet-elhárítás szinte modellül szolgál arról, hogy valójában miként is lehetne értelmezni a globalitás és a lokalitás, a szupranacionalizmus és a szuverenitás feloldhatatlannak látszó ellentmondását. A liberálisok és a zöldek abból indulnak ki, hogy a „világfaluban” mindannyian egyformák vagyunk, s ebből a kozmopolita, világpolgár létünkből kiindulva adhatunk megoldást a gondjainkra, így a járványra is. Ezért a zöldek jelszava már régóta az, hogy „gondolkozz globálisan, cselekedj lokálisan”, ám a nemzeti és konzervatív válasz a jelenlegi válság fényében is sokkal inkább az lehet, hogy „gondolkozz és cselekedj lokálisan, gyakorolj hatást globálisan”.

Mindezt alátámasztja az, amit a járvány elleni fellépés kapcsán az unióban tapasztalhattunk. Brüsszel, amikor már látszott, hogy a járvány megállíthatatlanul terjed Európában és gócponttá válik Olaszországban, még mindig tehetetlenül várakozott, a tagállamok pedig sorra tették meg a szükséges lépéseket saját nemzetközösségük védelmében. Kirívó példája ennek az, amire Matteo Salvini utalt a napokban: a vészhelyzetben megmutatkozott, hogy Európa nem létezik, s hiába kért segítséget Olaszország, Brüsszel nem mozdult (igaz, szerinte a többi tagország sem), egyedül Kína és Oroszország nyújtott segítséget: egészségügyi felszereléseket és orvosokat küldtek az olaszoknak.

De nemcsak a globalista unió, hanem a globalista európai pénzügyi központ, az Európai Központi Bank (EKB) sem tett gesztusokat az olaszoknak. Mind Salvini, a Liga vezetője, mind Giorgia Meloni, az Olaszország Fivérei politikusa kijelentette, hogy Christine Lagarde-nak, az EKB elnökének azonnal le kellene mondania intoleráns nyilatkozata miatt. Lagarde asszony, a globalista pénzügyi elit tagja ugyanis elszólta magát, s közölte, hogy az EKB-nak nem feladata a kockázati felárak leszorítása, vagyis az elnöknek – a globális tőkének – nem áll szándékában megvédeni a bajba jutott eurós országokat. Salvini szerint az elnök vagy felelőtlenül szólt, vagy valakik érdekei szerint beszélt.

Alighanem az utóbbi az igaz: az uniós vagy unióközeli globális intézmények ennyit tesznek meg az uniós közösségért, ennyire szolidárisak a tagállamokkal, ha bajba kerülnek, méghozzá nagy bajba. Miről is beszél az uniós elit akkor, amikor szolidaritást vár el az afgán, az eritreai, a pakisztáni vagy a szíriai stb. illegális bevándorlók befogadásakor? Nem szánalmas ez az egész?

Kiderül tehát a válsághelyzetben, hogy az unió központi intézményei mennyire egyoldalúan és egoista módjára járnak el akkor, amikor állandóan szolidaritásra szólítják fel az uniós tagállamokat, de ha egy eurócenttel kellene gyorsan, itt és most segíteni, akkor már nagy és sűrű hallgatás a válasz. Vagyis a globális cselekvés éppen akkor nem működik, amikor a leginkább kellene. Aminek nem más az oka, hogy amíg a nemzetállamok egy közösséget alkotnak, közös identitásuk van és a honpolgárok felelősséget éreznek egymás iránt, addig az európai és globális intézményeknek nincs identitása, nincs közössége, nincs, aki bennük bízna meg, rájuk hallgatna, s nem a saját nemzetének vezetőire.

David Sassoli EP-elnök és Ursula von der Leyen bizottsági elnök hiába sajnálkoznak most azon, hogy a tagállamok önkényesen járnak el, s hogy egymás közötti bizalomra, együttműködésre és szolidaritásra lenne szükség, mert ezek az alapelvek működtetik az unió lelkét. Kérdem én: biztos, hogy van az uniónak egyáltalán lelke? És ezt nem azért kérdezem, mert örülök annak, hogy nincs. Hanem azért, mert úgy nem lehet lelket önteni egy nemzetek feletti intézménybe, hogy éveken át egyes tagállamokat másodrangúnak tekintünk, állandóan üldözünk és támadunk, fenyegetünk és büntetünk. Ebből nem jön ki közös lélek, alaptalan tehát most számonkérni ezt a tagállamokon. A közös értékek, a szolidaritás és a közös lélek tartalmilag üres vagy sokszor hamis szólamai helyett sokkal többet érhetnénk el, ha elsősorban a gazdasági érdekeket hangolnánk össze, mert az megvalósítható. Ne akarjunk jobban együttműködni annál, mint ami szükséges, de működjünk együtt abban, amiben lehetséges.

A koronavírus-járvány időszakában egy csapásra lezárultak nemcsak a schengeni határok, hanem az unión belüli országhatárok is. A nyílt társadalom elmélete („nincsenek határok, nincsenek nemzetek”) látványos pofont kapott az elmúlt időszakban: a nemzetek és államok identitásközösségben védik magukat. De – s éppen ez a lényeg – miután megőrzik határaikat és szuverenitásukat, és önállóvá válnak, láthatóan jobban együtt tudnak működni a bajban, mint ha egy felsőbb hatalom kényszerítene az országokra intézkedéseket és rendszabályokat egyfajta oktrojált szolidaritás jegyében.

S mindez milyen különös módon hasonló ahhoz a kihíváshoz, amit a világjárvány idején mint személyek is megtapasztalunk: elszeparálódtunk egymástól, nem érintkezhetünk mindenkivel, akiket szeretünk, tehát megszűnik a testi érintkezés. Most mutatkozik meg, hogy a fizikai-testi kapcsolat híján mi az, ami valóban összetart bennünket, embertől emberig. Ami az államok között a kölcsönös érdekeken alapuló együttműködés, az államokon belül a nemzeti identitás, az az emberek között nem más, mint a szeretet.

Persze akkor, ha túljutunk ezen a válságon, mi, emberek ostobán el is feledhetjük mindazt, amit most tisztán látunk, amikor pontos és világos fényben mutatkoznak meg máskor homályos dolgok. De mégis azt hiszem: ezekben a hetekben-hónapokban a világ létezésmódjának új mintázatai formálódnak.

A szerző politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója