Manapság sok szó esik a börtönbizniszről. Arról az adóját fizető, jogkövető és cserébe köz- és jogbiztonságot joggal elváró polgár idegeit méltán borzoló jelenségről, hogy jogerősen végrehajtandó szabadságvesztésre ítélt bűnelkövetők az emberi jogaikat úgymond sértő fogva tartási körülmények miatt milliós nagyságrendű kártalanítást kapnak. Ehhez nyújtanak segítséget a liberális jogvédők által kitaposott úton járó, általuk ihletett, erre szakosodott ügyvédek. Az Emberi Jogok Európai Bírósága öt éve hozott marasztaló ítélete nyomán került a hazai jogrendbe ennek lehetősége.
Hazánkban nagyjából 18 ezer ember tölti jogerős szabadságvesztés büntetését valamelyik büntetés-végrehajtási intézetben. Mindez fejenként napi tízezer forint ellátási költséget jelent. A közzétett adatok szerint 12 ezer elítélt eddig már közel tízmilliárd forint összegű jóvátételben részesült a fogva tartás miatt attól az államtól, amely állam bírósága a büntető jogszabályok megsértése miatt elítélte őket. Sokatmondó, hogy ehhez képest eltörpül az áldozatok részére a bűnelkövetők által kifizetett jóvátétel.
Az Országgyűlés február 25-én törvényt alkotott arról, hogy a fogva tartás körülményei miatti kártalanítás idén június 15-ig nem fizethető ki. A márciusban induló újabb nemzeti konzultációs kérdőíven szereplő, ezt a témát is érintő kérdésekre adott választópolgári válaszok döntik el a börtönbiznisz jövőbeli sorsát.
Nézzük meg, mi is áll igazából a háttérben! Kik és miért építették ki és működtetik ezt a jogi nagyüzemet, amely busás jövedelmet hoz a társadalmi együttélési normák megsértése miatt szabadságelvonást jelentő büntetéssel sújtott elítélteknek és jogi képviselőiknek, relativizálva ezáltal a bűnüldözés és a büntető igazságszolgáltatás céljait?
A motivációs háttérhez érdemes elolvasni a hazai liberális jogvédelem, Soros-féle nyílt társadalom eszméjét követő élcsapata, a Magyar Helsinki Bizottság 2018. évi beszámolójának utóbbi tíz év büntetőpolitikáját ostorozó, sokatmondó felütésű részét: „A büntető igazságszolgáltatási rendszer továbbra is előnyben részesítette az elrettentést és a megtorlást, folytatta a szigoron alapuló, reintegrációs szempontokat háttérbe szorító gyakorlatát. Ez még inkább marginalizálja a szegényeket és hátrányos helyzetűeket.”
Az utolsó mondat lényegében mindent megmagyaráz és világossá teszi, hogy a liberális jogvédők nem az áldozatok, hanem a bűnelkövetők oldalára álltak. Megint a hírhedt, civilizált, keresztény európai ember számára elfogadhatatlan „megélhetési bűnözés” kliséjét emlegetik, felmentve a bűnelkövetőket a felelősség alól, áttelepítve a felelősséget a társadalomvédő államra, burkoltan beismerve egyúttal a bűnözés kriminalisztikai, szociológiai és kultúrantropológiai szinteken igazolást nyert hátterét.
Mára nyilvánvalóvá, bizonyítékok zárt láncolatával igazolható tétellé vált, hogy a magukat civilnek álcázó, nemzetközi eszmei és pénzügyi hátterű, politikai célokat követő liberális nem kormányzati szervezetek felforgatótevékenységükkel egy mesterterv alapján álló forgatókönyvek szerint szisztematikusan, tudatosan rombolják, próbálják széttépni mindazon kötőszöveteket, amelyek egyben tartják az egészséges, keresztény és nemzeti értékeken alapuló, építő szemléletű társadalmakat. Mindezt a nagy globalista terv: az európai lakosság- és értékcsere megvalósítása, a nemzetek és nemzeti hagyományok felszámolása érdekében. Ezért gyengítik, sorvasztják az európai polgárok és nemzeti érdekű államainak védekezési képességét, igyekeznek aláásni a társadalmi békét és teret nyitni a destruktív társadalmi csoportok mérgező hatásának.
A börtönbiznisz is ugyanezen célt szolgáló jelenség. Szintén a társadalom egészséges működését fenyegeti ugyanis az a torz szemléleten alapuló joggyakorlat, hogy a bűncselekménye miatt jogerősen szabadságvesztésre ítélt bűnöző jogait előbbre valónak találják a sértetténél, és soha nem látott mértékben termelik, kényszerítik ki a nyugati mérce szerinti, irreálisan liberális börtönszínvonal-követelmény alapján a jóvátételt az áldozatok helyett az elkövetőknek, kiüresítve ezzel a büntetőjog alappillérét jelentő büntetés valódi szankcionáló és bűnmegelőzést szolgáló hatását, tartalmát.
Jogerősen elítélt bűnözőket súlyos bűncselekményeik miatt megtorló, fegyelmező és bűnmegelőző céllal sújtják szabadságelvonással. Az, hogy a börtönpopuláció a fogva tartás nem megfelelő komfortfokozata miatt tömegesen csikar ki az államtól évi milliós mértékű kártalanítást, gyengíti a törvényes rendet és súlyosan sérti az áldozatvédelem jogszabályokban rögzített elsődlegességét.
Sajnálatos, hogy olyan iparággá vált ez a terület, ahol minimális jogi kreativitást igénylő, sokkal inkább adminisztratív, adatgyűjtő munkával lépnek fel a liberális jogvédő szervezetek köré szervezett ügyvédi csoportok, nyilvánvalóan kihasználva azt a lehetőséget, hogy a Helsinki Bizottság mint jogvédő szervezet éveken át fogdamegfigyelő programot üzemeltető jogvédő szervezetként folyamatosan járhatta a magyar büntetés-végrehajtási intézeteket.
Nem tűnik irreális feltevésnek, hogy e program részeként, lényegében tippadóként, ügyfelhajtóként léphettek fel, amit ráadásul tilt a magyar ügyvédi etikai-fegyelmi kódex. Érdemes lenne megvizsgálni, hogy ezek a nagy tömegű megbízások egy adott ügyvédhez milyen úton jutottak el. Senki nem gondolhatja komolyan, hogy például Magyar György maga járta végig a fogdákat, kopogtatott be a cellákba és kérdezett rá, hogy nincs-e szükség az állam perléséhez jogi képviseletre. Kellettek a közvetítők. Joggal vélelmezhető, hogy őt és különböző, ebben az ügytípusban eminens társait, mint például Karsai Dániel Andrást – aki történetesen még saját bevallása szerint is a Helsinki Bizottság és a Transparency International együttműködő partnere – liberális jogvédők ajánlhatták ki a fogvatartottaknak.
A nemzeti jogvédőkéhez képest ötszázszoros mértékű, nagyjából évi félmilliárdos, döntő részben külföldről érkező bevételi oldallal szorgoskodó Helsinki Bizottság nem is titkolja a börtönbizniszben élen járó szerepét. 2018-as beszámolójukban olvashatjuk tőlük a következőket: „Kulcsszerepünk volt abban, hogy Magyarországon az elmúlt években pereskedéssel és érdekképviselettel sikerült csökkenteni a börtönök tömeges zsúfoltságát. 2018-ban is folytattuk nemzetközi tevékenységünket ebben a kérdéskörben. Mind az ENSZ, mind az Európa Tanács szervei osztották aggodalmainkat. 2018-ban jogi segítséget nyújtottunk 162 személynek ilyen ügyekben.
A további javulás érdekében 2017-ben egy közleményt nyújtottunk be az Európa Tanács miniszteri bizottságának, amely elemzi a kártalanítási eljárást, amely álláspontunk szerint korántsem rendezi megnyugtatóan a börtönzsúfoltság és a rossz elhelyezés okozta fogvatartotti sérelmeket. A miniszteri bizottság 2018 márciusában hozott döntése széles körben osztotta aggodalmainkat.”
Álságosnak és hiányosnak tűnik az a magyarázkodás, amit Magyar György ügyvéd előadott Fiala Jánosnak minapi rádiós interjúja során, amit annak kapcsán hallhattunk, hogy az esetek túlnyomó részében miért kérik ügyvédi letéti számlára teljesíteni a kártalanítási összeget és miért „felháborító”, hogy ez a lehetőség a jövőben megszűnik. A felek ilyen megoldást lehetővé tevő szabad megállapodásának racionális indokok nélküli puszta emlegetése a közvéleményben joggal veti fel azt a kérdést, hogy vajon nem inkább az játszik ebben szerepet, hogy a börtönpopuláció etnoszociális összetétele okán a liberális jogvédők és csatlósaik által előszeretettel hátrányos helyzetűnek és diszkriminációs áldozatnak kikiáltott, de a bűnözésben számarányát jelentősen meghaladó mértékben érintett etnikai hátterű társadalmi rétegek díjfizetési fegyelmében nem bíznak a saját jogi képviselőik.
Jól értjük tehát? Csak nem előítéletes, pszeudorasszista elővigyázatos pénzügyi megfontolások vezetik a börtönbiznisz jeles, a cigánybűnözést felvetőket zsigerből lenácizó, „humanista forradalmár” élharcosait, amikor a saját maguk ügyvédi díjazását csak úgy látják garantálva, ha a teljes kártalanítási summa a letéti számlájukra érkezik? Ekkor ugyanis biztosra lehet menniük: a díj levonása után továbbítják a bevételt a rács mögött ülő elítélt vagy valamely hozzátartozójának bankszámlájára. Nocsak! A hangzatos liberális, emberi jogi csomagolású farizeusi jelszavak ellenére valójában nem bíznak a kedves kollégák az ügyfeleikben? Akkori kik is a rasszisták? Kik is az előítéletesek?
A témában mindenesetre mindenki elmondhatja véleményét a rövidesen elinduló nemzeti konzultáció során, amelynek eredményét a kormányzati közlés szerint ahhoz igazított törvényalkotás követ. Eljött az ideje, hogy véget vessünk a börtönbiznisznek. Kerüljenek végre előtérbe a bűnözés áldozatai, és kapjon sokkal nagyobb hangsúlyt, forrást, eszközt a bűnmegelőzés, bűnfelderítés és nem különben a büntetés-végrehajtás. Különösen a társadalom védelméért sokszor méltatlan körülmények között szolgáló személyi állomány.
A körülményeikről alig esik szó, ez is tarthatatlan. Mindhárom területen még van bőven mit javítani, változtatni bőven. Mint ahogy annak is eljött az ideje, hogy biztosítson a jogkövető polgárt védeni köteles állam az elítélt bűnözőknek a büntetés célját elérni képes, kínzás és sanyargatás nélküli körülményeket jelentő elhelyezést a gyorsan és jelentősen megemelendő számú börtönférőhelyeken, a csillagászati mértékű fogva tartási költségeket, sértetti jóvátételt kitermelő munkát és a jó útra térés esélyét nyújtó hatékony képzéseket, kulturális és hitéletet.
Itt tehát az ideje megfogadni Vergilius örökbecsűjét: „Claudite jam rivos, pueri: sat prata biberunt!” (Zárjátok már el a vízfolyást, fiúk: eleget ittak a rétek!)
A szerző ügyvéd, a Nemzeti Jogvédő Szolgálat ügyvezetője
