El Camino 2015

Heteken át róttam a kilométereket Európa legismertebb zarándokútján, az El Camino de Santiagón.

Az út. Heteken át róttam a kilométereket Európa legismertebb zarándokútján, az El Camino de Santiagón. A Franciaországból induló, Pireneusokat átszelő, végül a spanyolországi Compostelában végződő zarándoklat résztvevőinek spirituális ébredést és lelki fejlődést ígér. A valóságban ezzel szemben képmutatás, szemérmetlen üzletelés, valamint a végstádiumos európai katolicizmus várja az utazót.

A függés. Ha bárki azt várja, hogy a hosszú út során reményt és Krisztust kereső, válságba került életű emberek lesznek a társai, az garantáltan csalódni fog. A Szent Jakab-úton menetelő tömegek valójában túrajunkie-k, olyan teljesítményfüggők, akik szabadidejükben nem drogoktól, hanem a megtett kilométerektől állnak be szívesen. Leleplező élmény egy-egy remegő zarándok látványa, amint alig győzi kivárni, hogy végre hozzákezdhessen napi adagjának teljesítéséhez. Az úgynevezett zarándokút valójában egy gigászi teljesítménytúra, ahol nem szegény és beteg emberek keresnek vigaszt, hanem az unatkozó középosztály tagjai vadásznak élményt trendi és értékes felszereléseikkel. Ami a Caminón elszabadul, az nem a Szent Szellem, legfeljebb az adrenalin. Lelki válságnak se híre, se hamva, de ha esetleg útközben adódik, azt könnyen oldja a következő szálláson két-három korsó hideg sör, ami mellett teljes erőből lehet hencegni a jövő évi kaliforniai nyaralással, ahol ezer mérföldet gyalogolnak majd.

Az üzlet. Nem véletlenül tekintik sokan a római katolikus egyházat az első multinacionális nagyvállalatnak, a klérus a zarándokút mentén is leleményesen facsar pénzt Jézus Krisztusból, Szűz Máriából, Szent Jakabból vagy bármi egyébből, aminek valaha is az imádatára szólított. A kolostorok óriási szálláshelyekként működnek, ahová japánokat megszégyenítő kreativitással zsúfolják az emberi húst. Hatalmas hálótermekben szuszognak százával a zarándokok egy-egy ruhásszekrény méretű helyen, s mindezt Krisztus alázatos szolgái olyan áron mérik, hogy azt egy valóban szegény utazónak esélye se legyen kifizetni. Az árba a takaró sokszor már nem is fér bele, ha a zarándok nem hozott hálózsákot, a szállásadók szívélyesen emlékeztetik, hogy Krisztus meghalt a bűneiért, az éjszakák pedig jó melegek. Az ébresztő ideje reggel hat óra, hétkor ki is zavarják az utazót, ha sikerült zuhanyoznia, ha nem. Szigorú regula köti a szerzeteseket, hogy vendégeikkel állatként bánjanak, úgyhogy este tíz óra után nem is nyitják ki a szállást számukra. [A Jézussal fogant Szűz Mária is így kerülhetett istállóba.] Ha valaki szeretné megtapasztalni azt az elemi dühöt, amit a búcsúcédulák váltottak ki a reformáció születésekor, annak ajánlott eltölteni pár felejthetetlen hetet a katolikus egyház zsebekben turkáló karjaiban.

Az amerikaiak. Pár éve Martin Sheennek volt egy Caminón játszódó filmje, s amint Hollywood legyártotta a katarzist, a tengerentúli mozitermek népe minden erre irányuló sztereotípiát igazolva zajosan és tömegesen kezdte lengetni a zöld papírpénzt, elvárva annak fejében a szentelt vízben oldódó, instant megigazulást. A popcorn-degeneráció nem zarándokol, hanem a Facebookra szelfizik, privát álomutat demonstrál a barátainak, akik irigykedve figyelik Oklahomából, ahogy Bill épp egy csodás középkori kolostor mellől jelentkezik be, aztán este megoszt egy tizenkét szóból álló, igazán mély bölcsességet, amelyben az élet teljes értelme benne van. „Bill megcsinálta. Nekem is mennem kell! Én is akarok megváltást, bölcsességet, szép romokat meg irigykedő szomszédokat!” A legfájdalmasabb azonban annak látványa, ahogy az európai túrázók az amerikaiakat körbeünneplik. Dánok, franciák és németek hallgatják szájukat tátva, hogy milyen csodálatos ország van ott az óceánon túl, miközben százszor jobb helyen élnek, mint az Egyesült Államok.

A valóság. A régiókat, melyeken a Camino fut, nem érintette meg a reformáció, az út mentén fekvő falvakban és városokban ezeréves a katolikus egyház monopóliuma az emberi lelkek felett. A spanyol katolicizmus soha nem szembesült a protestáns egyházak jelentette kihívással, mint akár a magyarországi, akár a tengerentúli katolikusok. Az ellenreformáció erői a lelkekért vívott küzdelem során versenyhelyzetbe kényszerültek a protestáns prédikátorokkal, s ebből a vetélkedésből egy humánusabb és alkalmazkodóképesebb katolicizmus született. Az amerikai kontinensen pedig a protestantizmus hagyományosan összefonódott a nagytőkével, vele szemben a katolikusok mindig is baloldali és szociálisan érzékeny pólust képeztek – aligha véletlen, hogy ebből a közegből került ki maga Ferenc pápa is. A Szent Jakab-út mentén ennek az emberarcú katolicizmusnak semmi jele. A templomokban nem is óránként, hanem félóránként harangoznak. A klérus egyetlen alkalmat sem mulaszt el arra, hogy jelezze: „Itt vagyunk, és figyelünk téged.” A kegytárgyboltok, a zarándokvendéglők, a templomok és a megannyi bigott jelkép közt járva a képmutatás néhol már-már tapinthatóvá sűrűsödik. Világossá válik, mindez hogy termelte ki az Almodóvar-filmekből ismerős heroinista transzvesztitákat: egy roncs társadalom roncs gyermekeit, egy álságos világ fájdalmasan valóságos lázadóit. Sorsuk tragédia, ahogy tragédia mindaz, ami létre hívja, körbeveszi, megbélyegzi és letagadja őket.

A tanulság. Soha életemben nem éreztem még ilyen égetően, hogy mit jelent Európa elveszett lelke. Hogy mit jelent az a világ, amely kizárólag anyagban és mennyiségben, megtermelt GDP-ben, megtett kilométerben, elfogyasztott sörben, dinamizmusban, sikerben és fiatalságban képes mérni önmagát. A zarándokút sem egyéb többé, mint a fogyasztói társadalom újabb sztrádája, melyen szédítő sebességgel száguldunk Krisztus felé, hogy féknyom nélkül gázoljunk át rajta.