Itt van ő, itt van újra

Gyurcsány Ferenc korokon átívelő harca önmagáért.

Pontosan arról szól ez a jelenség, hogy azok – és itt nyilván nem egyedül Gyurcsányról van szó, hanem egy jóval kiterjedtebb posztkommunista hálózatról –, akik egykoron egy diktatúra kiszolgálói és aktív működtetői voltak, politikai tőkéjüket a rendszerváltoztatás során konvertálták gazdasági és kulturális tőkévé, legitimációt szereztek az új, demokratikus rendszerben is, majd pár év elteltével igazából ők kezdtek el erkölcs- és illemtanórákat adni plurális demokráciaelméletből. Csak egy apró, ámde annál beszédesebb adalék: miközben a ma diktatúráról, elnyomásról és „ördögi rendszerről” beszélő Gyurcsány az 1980-as évek legvégén vígan szervezte KISZ-esként a testvéri Észak-Koreában megrendezett Világ­ifjúsági találkozót („a phenjani út politikai misszió” jeligére), addig ellenzéki tüntetéseken Budapesten Orbán Viktort, Prágában Deutsch Tamást tartóztatta éppen le a pártállami rendőrség.

Szóval ennyit az eredettörténetekről, arról, hogy ki kivel (és ki ellen) volt, amikor még Kádár vagy Grósz Károly elvtársak vezették az országot. De adódik még egy nagyon sajátságosan közép-európai bukéja is az egész történetnek, ami miatt tényleg nehezen detektálhatók a nyugati szempárok számára a hazai politikai mozgások. Most ugyanis nemcsak arról van szó, hogy demokratává vedlett egy korábbi kommunista apparátcsik, és elmeséli nekünk, mi fán is terem az igazi, alkotmányos patriotizmus, hanem mindezt egy pár éve még általa is „állativá lett mocsok náci párttal” az oldalán teszi. Megvan az a vicc, hogy a volt KISZ-es bemegy a zsidózó fasiszta haverjával a parlamentbe, és szélsőséges diktátornak nevezi az antikommunista konzervatív kormányfőt? Ugye hogy nincs? Hát mert ez nem vicc. Ez ma, 2021-ben a magyar rögvalóság. (Meg persze az, hogy ezek a régi-új „demokraták” hatalomra kerülve szeretetteljesen „földönfutóvá” tennének mindenkit, aki nincs velük és picit felfüggesztenék a jogállamot – persze csak hogy helyreállíthassák azt.) Ez valóban és ténylegesen nemcsak elszomorító, hanem megsemmisít mindenféle politikai idealizmust.

Amellett persze, hogy ez valóban és ténylegesen nemcsak elszomorító, hanem megsemmisít mindenféle politikai idealizmust – bár ahogy Kennedy mondta, „idealista vagyok, csak illúziók nélkül” –, ám ahogy említettem, van benne jó is. Az, hogy figyelmeztet minket: a történelem valóban tanítómester, és hajlamos ismételni önmagát. Nemhiába akarják átírni a libernyákok a múltat, megmásítani és átértelmezni azt, hogy ki, mikor, hol és kivel volt – mert feledtetni akarják, mik is voltak valójában, és hogy valós múltjukból mire lehet következtetni a jelenre és a jövőre nézve.

A baloldali szivárványkoalíció és annak vezetője persze igyekszik mindent megmagyarázni, elhitetni a választókkal, hogy egész egyszerűen nincs más lehetőség, mint összefogni „az ördög öreganyjával is”, és hogy hát az nem is úgy volt azzal a Gyöngyösi-féle zsidólistázással, a Jobbik már megváltozott, bevették az antináci pirulát, a Gyurcsányt meg pár éve teli szájjal (egyébként jogosan) „hibbantnérózó”, „apróklánozó” meg „szemkilövetőző” mai jobbikos parlamenti képviselők zavartan félrenéznek és zavartan fütyörésznek. És az egy brancsban megférő két szélsőség között – velük egybeforrva – ott áll a maga teszetoszaságával a zöld LMP, az SZDSZ legnemtelenebb „hagyományait” továbbéltető Momentum vagy az MSZMP hivatalos utódpártja. Szóval a nagyon nagy szerencse még az, hogy pontosan ugyanazok lesznek a jobboldal ellenfelei a jövő évi választásokon, akik voltak az elmúlt tizen-egynehány (harminc? száz?) évben. Pusztán a cégér más, de hát az nem politikai, hanem marketingkérdés. Egyébként meg ismerjük őket jól. Több szólamon próbálnak meg játszani, de nácinak, kommunistának egy a hangja. A kórust vezényli: ő. Igen, Gyurcsány Ferenc.

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója