Működik a Szijjártó–Varga-modell

Fellépéseik a nemzetközi színtéren markánsak, kemények, de egyben kellően higgadtak is.

Ez a „Magyarországon rendszerszinten van a baj” érvelés elképesztően álságos és tisztességtelen. Éppen a „rendszerszint” az, ami megfoghatatlan, és látható, hogy ez maradt a liberálisok utolsó ütőkártyája. Az általánosságnak ezen a szintjén valóban nincsenek kritériu­mok, mértékegységek, mércék, csak és kizárólag a politikai akarat van. A cél, hogy az országot meg kell büntetni. Az érv pedig: „Magyarországon autokrácia van és kész.” Mert ők azt mondják.

Nemrég arról írtam a lap online felületén a blogomban, hogy – hölgyeké az elsőbbség – Varga Judit igazságügyi miniszter magabiztosan és rendkívül hatásosan válaszol a kormányt és az országot ért globalista, liberális támadásokra. Akárcsak Szijjártó Péter külügyminiszter, aki már korábban elkezdte a nyíltszíni csatározásokat az uniós és globális ellenfeleinkkel – vagy nyugodtan mondhatom, ellenségeinkkel. Fellépéseik a nemzetközi színtéren, Brüsszelben és máshol is markánsak, kemények, de egyben kellően higgadtak is; egy új nemzetközi fellépési formula jelent meg általuk, ami látványosan szakít egy korábbi, talán a ránk kényszerített múltunkból eredően érthető óvatoskodó, csak a konkrét témára reagáló, kissé szürkén válaszoló, védekező típusú magatartással.

És ez üdítő, jó ezt látni és hallani, ebben a modellben megvan az a – hogy egyszerűen fejezzem ki magam – kakaó, az a lendület és temperamentum, amelynek segítségével felvehetjük a versenyt a minket támadókkal. De mik a Szijjártó–Varga-modell vagy formula legfontosabb vonásai?

Három mozzanatot emelnék ki: a felvett pozíciót (ahogy a fiatalok mostanában mondják: a testtartást), a válaszok újszerűségét és végül a stílust.

A felvett harci pozíció lényege a természetesnek tekintett egyenrangúság. Amit te megengedsz magadnak, barátom, azt én is megengedem magamnak. Vagyis, konkrétan: egyenrangú tagjai vagyunk az uniónak, a nyugat-euró­pai nagyhatalmak sincsenek felettünk, hiszen mi úgy tudtuk, hogy az unió a nagybecsű szerződései által egy demokratikus testület vagy szövetség. Velünk tehát nem lehet „felülről” beszélni, lekezelve, mint valami megtűrt szegény rokonnal. Még Christiane Amanpournak sem a CNN-től. És senkinek! Vagy talán mégsem demokratikus testület az unió? Ha nem az, szóljanak, az más helyzet, akkor majd elgondolkodunk a továbbiakon. De alapból: jóhiszeműen felveszünk egy természetes demokrata pozíciót, s mi lepődünk meg, ha a másik fél nem így áll ehhez hozzá, s elkezdünk „aggódni” a politikai ellenfeleink miatt.

A tartalomról. Először is: nem védekezünk, hanem a rágalmak és hazugságok konkrét, tételes cáfolata után, kellő mértéktartással és diplomatikusan, de visszatámadunk. Többek között rámutatunk arra, hogy itt nem vitahelyzetről van szó, melyben érvek csapnak össze, hanem a liberális kritizálók, aggódók fake newsokat terjesztenek a nemzetközi közvélemény előtt, tehát hazudnak, és ez elfogadhatatlan.

Másodszor: elhatárolás és megnevezés. Mit jelent ez? Bemutatjuk a teljességgel alaptalan, vitaképtelen vádak – hazugságok – hátterét. Megnevezzük, „megjelöljük” a jelenséget, azt, hogy itt a liberális véleménydiktatúra, a fősodor tudatos, Magyarországgal szembeni támadásáról van szó, amelyben nem számítanak a tények, csak a liberálisok politikai szándéka, az, hogy megleckéztessenek bennünket. Ha valaminek a függvénye vagyunk, akkor megnevezni sem tudjuk azt. De ha fogalmat adunk annak, ami ránk támad, akkor már különválasztottuk magunkat, ha megneveztünk valamit, akkor már tudunk bánni vele. Az elhatárolással függetlenítjük magunkat tőlük, leválunk a köldökzsinórról, nem fogadjuk el a játékszabályaikat, s ezáltal szuverénné válunk.

Harmadszor: a saját igazságunk biztos tudatában fölényes, ha kell, ironikus, ha kell, cinikus válaszokat adunk, amellyel nevetségessé tesszük ellenfeleinket. Ennek a módszernek része az is, hogy a liberálisok által használt eszközöket ellenük fordítjuk, s őket minősítjük azokkal a jelzőkkel, állításokkal, amelyekkel minket támadnak. Vagyis: aggódni kezdünk értük, hogy fake newsokat dobnak be, hogy hazudnak, hogy nem tartják be a demokrácia játékszabályait és autokratává válnak stb.

Végül a stílusról. Ennek lényege a polgári fellépés, ami természetes módon az egyenrangúságból, egyenlő jogokból és normákból indul ki, akár egy angol gentleman, s ellenfelének is megadja ugyanezen jogokat. Nem indulatos, mert az indulatosság kételyeket ébreszt a nézőkben és a közvéleményben (kivéve persze, ha egy Judith Sargentini, egy Guy Verhofstadt vagy éppen egy Veld indulatos, mert persze nekik azt is szabad). De fölényes, mert biztos az igazában, s ha kell, hűvösen, de keményen „beszól”.

Csak egyetlen példa: a minap a Hölvényi–Deutsch–Hidvégi trió igen határozott hangnemben írt nyílt levelet Donald Tusknak, aki gyakorlatilag lenácizta Orbán Viktort. Megnevezték a jelenséget (baloldali módszer egy kereszténydemokrata párt elnökétől), minősítették (szégyenteljes, cinikus és elfogadhatatlan), és visszatámadtak, mert ez volt szükséges (Tusknak bocsánatot kell kérnie). A vita persze folytatódik, de ezen nincs mit csodálkozni: itt hosszú távú küzdelemre kell berendezkednünk.

Elindult tehát valami, a Szijjártó–Varga-modell elkezdett működni. Ez egy új, reménykeltő, a kihívás nagyságának és veszélyességének megfelelő válasz.

A szerző politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója