Pedig néhány alapvetést milyen jó volna elfogadni! A települések például rendelkeznek ugyan építési szabályzatokkal, ám – főként a kilencvenes években, sőt gyakran még napjainkban is – az esztétikai szempontokat nem vagy csak alig vették figyelembe. Magyarán, ha az új családi ház nem lépi túl a megengedett magasságot, és a tető dőlésszöge is megfelelő, akkor megépülhet, még ha bűn ronda is. A rondaság persze esztétikai kérdés, de a környezeti és kulturális szempontokat, az épített közeg jellegét sokkal jobban figyelembe kellene venni – amire az engedélyeztetés közelmúltbeli egyszerűsítésével egyre kevesebb az esély. Aztán menjünk be a belvárosba, és ugyancsak az alapvető esztétikai szempontok betartására kényszerítsük rá az egykor pompás Nagykörút vagy a Kossuth Lajos utca gíroszosait, turkálóit, fodrászatait is. A mostani csiricsáré világ elképesztően lohasztó.
Alighanem kompromisszum születhetett volna arról is, hogy a Ligetet parkként újítsák meg, a modern épületeket pedig a Nyugati pályaudvar mögötti rozsdaövezetbe helyezzék. Ezzel végső soron mindenki nyert volna. A város is egy szép új negyedet, amiért cserébe talán kevésbé dühítene minket a tudat, hogy a beruházást leginkább azért sürgették föntről, hogy a kiürítésre váró múzeumok történelmi épületeibe beköltözhessen a kormányzat.
Aztán elérhetünk a világvárosi hangulatot árasztó üzleti negyedek kérdéséhez, mindenekelőtt a Kopaszi-gátra tervezett óriás házhoz. A koncepció érzete e mögül is hiányzik, pláne azután, hogy bár Hernádi Zsolt Mol-vezér beleállt, és nyilvánosan beszélt arról, társaságuk költözik majd az épületbe, két napra rá a Miniszterelnökség államtitkára odacsapott, mondván, a kormány nem támogatja a terveket.
Sok nagyvárosban létesültek „biznisznegyedek”, ám ezekben a metropoliszokban tudatosan terelték be a nagy cégek irodáit például a párizsi La Défense-ba, nem egy szál magában álló, a látványtervek szerint elég fantáziátlan blokkot taszajtva a város látképébe. Persze ha mégis megépül a torony, a felelősséget úgyis mindenki hárítani fogja. Ahogy Schneller István volt főépítész írta a minap: jogosan feltételezzük, „hogy ha a megbízó a Margitszigetre rendelt volna felhőkarcolót, bizonyára akadt volna építész, aki megtervezte volna”.
