Irány a Pilvax!

Feltehetően a Szili Katalin által meghirdetett mentális rendszerváltozás az oka, de idén sem könnyű szabadulni a március 15-i ünnepi beszédek hangulata alól. Nem is olyan régen egészen április negyedikéig tartott ez a forradalmi ifjúsági napoknak hazudott kényszermámor, amit most meghosszabbítottak június 13-ig, és a közéletet figyelmesen szemlélők nemes egyszerűséggel ma csak választási kampánynak hívnak.

Ennek jegyében szálltak a friss tavaszi szélben a Petőfit, forradalmat, szabadságharcot ürügyként használó, hangzatos lózungok. Persze csak akkor szálltak, ha valaki el merte mondani azokat a szabadban.

Mert az a szónok, akit manapság Magyarország miniszterelnökeként is emlegetnek, ismét elkerülte a népével való találkozást, és a Pilvax kávéházban összegyűlt elvtársainak akolmelegéből üzente meg vágyát a közös ünneplésre. Abból a Pilvaxból, ahol éppen az MSZP által létrehozott Szabad Sajtó Alapítvány díjait adták át többek között az alapítvány résztulajdonában lévő lap rovatvezetőjének. Persze honnan is tudhatták volna a kormányfő nyilvános fellépéseit tervező amerikai tanácsadók, hogy a márciusi ifjak nem a Pilvaxba menekültek, amikor eljött a pillanat a – szintén Szili Katalin által – „48-as fortélynak” titulált összefogásra, hanem onnan indultak a forradalomba. Így tudatlanul hatástalanították azt a gyakran használt politikai petárdát, hogy Orbán Viktor – aki mellesleg most is több tízezer ember előtt beszélt hazáról, nemzetről, összetartozásról – nem mer évet értékelni a parlamentben, ahol nem csak az övéi hallják. Van tehát még némi zavarodottság a gyűlöletmódszerek átültetésében a honi szimbolikára…

De hamarosan minden megoldódik, hiszen ahogy Medgyessy mondta: „Most Európa újraegyesítésével csak saját vitáink hátráltathatják terveink valóra válását.” Vagyis abba kell hagyni a vitát, ez az ünnepi üzenet, amit a szegedi kongresszuson előre átültetek a gyakorlatba. A rossz nyelvek szerint azért, hogy váljanak bátran valóra a miniszterelnök tervei, amelyeket röviden csak közjogi ámokfutásként szoktak emlegetni, ha pedig mégse jönne be a dolog, legalább maga bukik bele, és nem rántja magával a pártbeli vitatkozókat. Csak a „fortélyt” meg kellene értetni a koalíciós partnerrel is. Mert a Petőfit a Krausz-féle szocialista-radikális vonalba illesztő Demszky és Kuncze Gábor ünnepi gondolatai „nem engedtek a 89-ből”, vagyis Medgyessy javaslatait mint antidemokratikus őrültségeket határozottan elvetették. Ezáltal a maguk részéről politikai zombivá üresítették a szóban hőn áhított összefogás eszméjét. Így meglehetősen nehéz lesz – Gyurcsány Ferenc intelmei szerint – minden baloldali számára „megfelelő
tartalommal kitölteni a szabadság kereteit”.

Mindenesetre ebben a hangzavarban nem ártana, ha az érintettekben végre tudatosodna, hogy a magyar nép boldogulása egyáltalán nem az MSZP, az SZDSZ és az ellenzék politikusainak öszszefogásán, hanem „a kitűzött célok mentén való együttgondolkodás országépítő szándékán” múlik, ahogy azt Szájer József fogalmazta. Az lenne az igazi mentális rendszerváltás, ha azok, akiket e nép józansága megkímélt a leszámolástól 1989-ben, végre belátnák, hogy az általuk gyakorta csak az elértéktelenítés szándékával szajkózott nemzeti összefogásnak ők jelentik a legfőbb akadályát. Ők azok, akik – Áder János szavaival – régebben gumibotokkal tették emlékezetessé március 15-ét, és most a legnagyobb kokárdát viselik. Velük csak akkor tud a magyar nemzet többsége közösen ünnepelni, ha legközelebb nem a szónoki emelvényen állnak, hanem unokáikkal sétálnak a friss tavaszi szélben. Akár a Pilvaxba is betérhetnek.