Elemzés

A választási vereség megihlette a jobboldali ideológusokat, politológusokat, hivatásos és „pályakezdő” programadókat, élhetetlen és megélhetési véleményformálókat, a pártos elkötelezetteket és a rokonszenvező függetleneket, az útkereső kívülállókat egyaránt.

Olyan mennyiségű tanulmány, eszmefuttatás, töprengés, építő jellegű kritika, indulatos kirohanás, önmarcangolás, bűnbakállítás, jövőt fürkésző aggodalom vagy éppen kaján kárörvendezés született, hogy a 2010-es választások utánra is marad belőlük elég. Érdekes, a 2002-es vereséget nem követte ilyen elemzésdömping, talán a választási csalás gyanúja oly erősen befészkelte magát az egész jobboldal lelkébe és tudatába, hogy a tárgyilagos boncolgatásra nem is volt igazi közönségigény. Ám az idei bukás és a két, egymást követő kudarc együtt már ugyancsak megtermékenyítette a tábor literátorait, mert a történtek követelik az ésszerű, hihető, elviselhető magyarázatot. Hiszen ez a két kudarc olyannyira irracionális, olyannyira ellentmond a történelmi és politikai logikának, olyannyira megmagyarázhatatlan a társadalomtudomány vonatkozó eredményei, a szakirodalom megalapozott ismeretei alapján, hogy a józan ész korlátozott eszközeivel megfejthetetlen.

Az írások többsége következetesen elősorolja a vereséghez vezető út egyes, ma már közhelyszámba menő állomásait, a rossz üzenetre épített kampányt, a téves helyzetértékelést, az egység hamis mítoszát, a baloldali médiahengert, az ellenfél agresszív lejárató akcióit, a lagymatag visszavágási kísérletek kontraproduktív voltát, a Magyar Nemzet, a Demokrata, a Hír TV, a Mikola és a Semjén elrettentő hatásait, a Vizsla- meg a szerverügyet, Orbán megosztó személyiségét, az MDF követhetetlen színeváltozásait, a kokettálást a radikális szélsőségesekkel, a kacsingatást a centrum felé, hogy a gazdák helyett a kisgazdákat kellett volna megszólítani, viszont a kispolgárok helyett a polgárokat és nem a prolikat, hanem a lumpeneket és sorolhatnánk hosszan, de minek. Mert ezen feltételezések és megállapítások igazságtartalmuktól függetlenül sem egyedileg, sem összességükben nem kerekednek ki teljes igazsággá, nem adnak elfogadható választ a vereségre, hiszen minden idők legalkalmatlanabb, legrosszabbul kormányzó koalícióját kellett volna legyőzni, s hogy ez nem sikerült, az még a jobboldali hibák, esetlenségek, tévedések, csetlések-botlások ellenére is felfoghatatlan.

A baloldaliak könnyű helyzetben vannak. Egyrészt „ők megmondták előre”, másrészt a győzelmet nem kell kommentálni. Pedig roppant kínban lennénk, ha a baloldal sikerét intellektuális igényességgel kéne megindokolniuk. Jobb volt a kampány? Emlékszik még valaki a KáVé becenevű, a legteljesebb társadalmi érdektelenséggel kitüntetett, több száz millió forintot felemésztő rendezvénysorozatra? Elviselhetetlenül hosszú, rengeteg közpénzt elpazarló, pofátlanul, de átlátszóan félrevezető volt a kampány, de hogy meggyőző vagy hiteles lett volna, azt a legelfogultabb kormánypártiak sem állíthatják. Miként azt sem, hogy nem követtek el hibákat, nem voltak balfogásaik, nem mondtak bődületes ostobaságokat, hogy a középpontba állított személyiségek a jobboldaliaknál hitelesebbek, rokonszenvesebbek, vonzóbbak voltak. Azt meg végképp nem mondhatják, hogy a koalíció vezéralakjai politikailag, erkölcsileg intakt, tisztakezű, gerinces figurák lennének, akiknek morális, intellektuális fölénye magával ragadta az ingadozó választókat.

A nyomasztó médiatúlsúly hozzájárult a sikerhez, de önmagában kevés lett volna, hiszen 1990-ben meg 1998-ban sem a jobboldali sajtó volt fölényben, mégis ellenkező előjelű eredmény született.
Nemcsak a vereségeknek nincs elfogadható magyarázatuk, a győzelemnek sincs érthető oka, s addig, amíg a demokrácia szabályai és eszközei között keressük a választ, nem is juthatunk semmire. A koalíció oly instrumentumot vetett be, amelyik nem egyszerűen méltatlan a demokráciához, hanem lábbal tiporja annak szabályait, úgy használja ki, hogy közben megtagadja, érvényteleníti azt. Az átverést, az emberek tudatos félrevezetését alkalmazták a régi agitpropos módszerek jól bevált, haladó hagyományai szerint. A modern, „demokratikus” kampánytechnikák megengedik a választók manipulálását, de abból indulnak ki, hogy a választók a döntéshez nélkülözhetetlen, alapvető információk birtokában vannak. Az idei választások előtt nem ez volt a helyzet.

A kormány nem szimplán ígérgetett bele a vakvilágba minden szépet és jót, nem pusztán az ellenfeléről mondogatott minden csúnyát és rosszat, hanem elhallgatta és letagadta a teljesítményét megvilágító tényeket, mi több, gátlástalanul hazudozott a szándékairól is. Itt jutott döntő szerephez az egyoldalú, el- és lekötelezett sajtó, amelynek becsületét az sem állítja helyre, ha tömegkommunikációnak nevezzük. Az elemi információk megtagadásával a választópolgárt már megint szavazóvá silányították, hiszen megfosztották őt a szabad, önálló, öntudatos döntés esélyétől, és egy ilyen eljárásnak még egy posztkommunista országban sincs semmi köze a demokráciához.
Az alulinformált, az ismeretektől elzárt néppel már mindent meg lehet tenni, akár a megszorítócsomag nyomorúságát is beadagolhatják neki jóléti rendszerváltozásként, boldogító reformként. A jobboldaliak pedig elemezgethetnek kedvükre, amíg ebben az országban törvényre, jogra, írott és íratlan szabályokra, közmegegyezésre és bevett szokásokra fittyet hányva „csinálják a demokráciát”, amíg a „demokratikusan” megválasztott hatalom antidemokratikus eszközöket használhat, addig a jobboldal minden választást garantáltan elveszít.