Szülinapi ajándékként gyorsan ki kéne őt tüntetni a Magyar Köztársasági Érdemrend Nagykeresztjének polgári tagozatával. Mibe kerül ez neki(k), amivel szemben mekkora hasznot lehet vele bezsebelni, a tenyeréből etetett baloldali médiaboncok segítségével. Nosza, terjesszük hát fel a díjra a köztársasági elnöknek, hadd főjön Sólyom László feje – addig a Kókával lezsírozzuk a magánbiztosítók buliját, az ingatlanadót, az szja-emelést meg a nyugdíjkorhatár kitolását. Bingó!
A kitüntetésnek ez a „polgári tagozata” különösen szépen hangzik a jó öreg rosztovi diplomás, pufajkás Gyula esetében. Vegyünk egy adekvát történelmi párhuzamot a XX. század sanyarú magyar történelméből. 1944. március 19-e után egy hiperaktív magyar pártszolgálatos a nyilaskereszt jegyében és az országot megszálló Német Birodalom fegyvereseinek fedezetében járőrözve antifasiszta magyar ellenállókra – horribile dictu izraelita honfitársainkra – vadászik, elhurcolja, és a Gestapo kezére adja őket. Ott aztán a szerencsétlenek vagy megússzák a kalandot (tíz százalék), vagy annyi nekik (90 százalék). 1956. november 4-e után a helyzet kísértetiesen ugyanez Magyarországon, csupán a jelmezek, kellékek, egyenruhák, kézifegyverek divatja, típusa, valamint az idegen megszállók nacionáléja más. Nyilaskeresztes jelvény helyett vörös csillagos, sarló-kalapácsos sapkarózsa, fekete posztózubbony helyett vattatöméses steppelt kabátka, német SS-katonák helyett a kommunista szovjet párthadsereg…
Tessenek megmagyarázni liberális történész urak, mi a különbség a kétféle előjelű, ámde lényegében kísértetiesen egyazon külföldi megszállók és belföldi különítményeseik között!? Ráadásul mindkét szituációban a megszállók iránt „baráti rezsim” volt hatalmon, Szálasi Ferenc, illetve Kádár János vezetésével. Horn Gyula akkoriban, 1957 november–decemberében még nem volt nagy ember. A hírhedt Mosonyi utcai ÁVH-s laktanyában székelő I. Forradalmi Karhatalmi Ezredben szolgált alhadnagyi rangban, onnan indult járőrözni, szovjet fedezettel, a „néphatalom ellen lázadó ellenforradalmárok” levadászására. Pestiesen szólva „véleményes”, hogy lőtt-e a Nyugati téren tüntető civilekre, mert az ezt vagy az ellenkezőjét bizonyító dokumentumok sajnálatos módon eltűntek a levéltárból. Az viszont tény, hogy a szovjet számviteli végzettségű Horn ezek után egész politikai karrierjét a Párt és a Népköztársaság külügyi vonalán futotta be, és a valóságos főnökét se nem Kádárnak, se nem Puja Frigyesnek, hanem Andrej Gromikónak hívták. A rendszer agóniájának idején volt egy-két ügyes húzása: az úgynevezett guruló dollárok célba juttatása meg a Gorbacsov által jóváhagyott szögesdrótvágás, ámde hogy négy évvel 1990 után ő lehetett a Magyar Köztársaság miniszterelnöke, az csupán a magyar rendszerváltás egyik első kisiklását jelezte.
Ennek fényében is cinikus és álnok, ahogyan a szabad demokraták most Horn kitüntetése ellen foglalnak állást, hiszen 1994-ben – választási ígéreteiket meghazudtolva – betrükközték magukat az egyedül 54 százalékkal győztes Horn kormányába. Az MSZP politikusai kiállnak Horn „európai életműve” mellett, s a Népszava „Vélemény” oldalát bérlő szélsőbaloldali médiaágyasok is a jó öreg Gyula bácsi mellett lihegnek. De tegyünk fel egy körmönfont kérdést, ha már az Európai Unió tagjai vagyunk. Vajon mit szólnának ahhoz Brüsszelben, Strasbourgban a demokrácia, a szabadságjogok felkent papjai, ha történetesen nem egy karhatalmistát, hanem ugyanezt zöldben (vagy feketében) akarnának a magyarok magas állami kitüntetéssel elismerni? Még rágondolni is rossz.
origo.hu
Így védekezzen hatékonyan a molylepke ellen
