Nemzeti érdek

Itt toporgunk a „Nagy Nemzeti Összefogás” küszöbén. A rutinszerű kicsinyességeken felülemelkedő ölelkezésre szinte minden lehetséges résztvevő készen áll, kivételt képez a Fidesz meg a nemzet. Csakhogy a számottevő nagypolitika már jó ideje nem róluk szól. S ennek ideológiai elkötelezettségeinktől és elfogultságainktól függetlenül csak örvendezhetünk.

Parlamenti pártjaink és pártatlan törvényhozóink ráleltek a nemzet érdekére, ami nagyobb szenzáció, mintha megtalálták volna a Szent Grált. Ugyanis eddig azt sem nagyon tudtuk, mi lett légyen is a nemzetnek az ő érdeke, mígnem egyértelműen tisztázta ezt nékünk a kormányzó MSZP; a kormány közeli ellenzéki SZDSZ, az ellenzék közeli kormánypártoló MDF, a kormány közeli független Császár Antal meg Lengyel Zoltán, aki mindentől és mindenkitől távol van. Téved, aki továbbra is azt hiszi, a nemzeti érdek stallumokkal, szinekúrákkal, vastagon kitömött borítékokkal, netán beválthatatlan kósza, kótyagos ígéretekkel lenne azonos, ezek csak a helyes felismerés jutalmaként szolgálnak.

A nemzeti érdek pillanatnyilag az, hogy minél tovább húzódjék a pénzügyi, gazdasági krízis, a lehető legtovább tartson a lakosság nyomorú vergődése, mind szélesebb rétegeket sikerüljön tönkretenni, leszegényíteni. Ennek a fennkölt célnak a legbiztosabb, leghatásosabb útja az, ha a lehető leghosszabb ideig hatalmon hagyják Gyurcsány Ferencet és társulatát, amely tisztes grémium már eddig is sokat tett az ország megnyomorításáért, de most a globális válság begyűrűzésével a lehetőségei megsokszorozódtak. Igaz, a szociális gondok enyhítésére még kevesebb jut, viszont propagandára ezután is lesz pénz dögivel, így előbb-utóbb annak is megmagyarázhatják a nemzeti érdek mibenlétét, aki analfabéta, érdektelen, visszahúzódó vagy csak úgy en bloc politikailag korrekt.

Nincs is azzal semmi gond, hogy az elmúlt 17-18 évben és az utóbbi néhány hónapban átmenetileg tévelygő MDF és SZDSZ, felismervén az idők szavát, csatlakoznak a dicsőséges szocialista romboló munka legelszántabb élcsapatához, de a társadalmi tisztánlátás végett jó lenne, ha elvégeznének egy aprócska közjogi kozmetikázást. Ne nevezzék magukat ellenzéki pártnak. Nagyon sok kellemetlenségtől kímélhetnék meg magukat és a választópolgárokat is. Maradjunk csak az MDF-nél, amelyik hajdan képes volt arra, hogy képviselői tagsága és választói többségével szemben az őt gyűlölő ellenzék támogatásával szavaztasson meg törvényt (az ukrán, majd a többi alapszerződés), ily módon megalkotva a rendszerváltás utáni nemzeti összefogás előképét.

Ez az MDF, ez az ízig-vérig „demokrata fóruma” a magyaroknak, ha a valóságnak megfelelően deklarálná, hogy a választói akarattal nem törődve ő látszólag, elméletileg és valóságosan is kormánypárt (ehhez nem kell feltétlenül miniszteri poszt vagy folyamatban lévő büntetőügy), akkor sokkal könnyebben kirúghatná a még megmaradt gerinces, az eredeti eszményekhez hű párttagokat, s nem keveredne oly kínos és átlátszó műbalhéba, mint Almássy Kornél esetében is. Másfelől nem kéne mindenféle híresztelésre hagyatkozva találgatni, hogy mit kapott a párt, netán egyik-másik képviselője a távollétért, a téves gombnyomásért, a kormány előterjesztését megszavazó frakciófegyelemért, vagy éppen jutott-e, jut-e nekik is a MÁV Cargo elherdálásából befolyó sikerdíjból? Egyszerűbbek, világosabbak, tisztábbak lennének a politikai viszonyok, a szavazópolgárok is lényegesen könnyebben igazodnának el a pártoskodás útvesztőiben, mondhatni, demokratikusabbá válnék a közélet, ha a magukat ellenzékinek mondó parlamenti pártok megvallanák végre igazi identitásukat. Csak félő, néhány közeli családtagot és közvetlen üzletfelet leszámítva többé senki nem szavazna rájuk. Na, ez lenne a nemzet igazi érdeke.