A túlfogyasztás hazugsága

Magyarország produktív és vonzó, nálunk harminc százalékkal olcsóbb a munkaerő, mint Szlovákiában (Bajnai Gordon, 2009. március 11., Ybl-palota) Hamis-realista közbeszéddel, a válságot betonbiztos hivatkozási alapként használva próbálja belénk sulykolni a szakértelem kormánya, hogy amit ma a lakosságtól „a mozgástér hiánya miatti kényszerből” elvonnak, az nem más, mint az eddigi kollektív „túlfogyasztásunk” bűne. Vagyis: mértéket nem ismerve, egy emberként elplazmatévéztük, eldáridóztuk, elszociálissegélyeztük a jövőnket, ezért a mostani fűnyíróelvszerű költségcsökkentés szükségszerűen „mindenkinek fájni fog”.

Az állítás – bár kétségkívül tartalmaz némi igazságmorzsát, ettől is válhat hihetővé – alapvetően félrevezetés. A hárommillió létminimum alatt élő országában ugyanis nem a lakosság állítólagos túlfogyasztása a probléma gyökere, hanem a magas adóelvonásból következő alacsony jövedelem és az európai szinten második legrosszabb foglalkoztatási arány. A magyar háztartások fogyasztása évek óta négy-öt százalékkal alacsonyabb az uniós átlagnál, és már tavaly jelentős csökkenést mutatott, sőt, a jövedelmek vásárlóértékét tekintve a térségünkhöz képest is lemaradtunk. A nagycsaládosokat, a nyugdíjasokat és a szegényeket leginkább megrövidítő MSZP-csomag 1200 milliárd forintot von el a lakosságtól másfél év alatt, miközben – a fogyasztás csökkentésével – nemhogy serkenti, hanem éppen ellenkezőleg, lefelé tartó spirálba löki a gazdaságot, holott egész Európa éppen a fogyasztás élénkítését tartja a kilábalás kulcsának.

Az ország jelenlegi pénzügyi helyzetében ugyanakkor el kell ismerni, hogy a költségvetés egyensúlya már csak a valutaalap kölcsönének folyósítása miatt is életbevágóan fontos számunkra. Az „előre megettük-megittuk a holnapot” kollektív bűntudatkeltése pontosan azt próbálja elfedni, hogy maga az állam gazdálkodott rosszul az elmúlt években, ennek az árát pedig most áthárítja a lakosságra. A magyar nyugdíjasok ugyanis nem vonultak az utcára fedezet nélküli 13. havi juttatásért, a közszolgák nem éhségsztrájkoltak a béremelésükért, senki sem tüntetett dupla családi pótlékért és áfacsökkentésért.

Egyrészt a szocialisták korábbi szavazatvásárlásainak árát kell megfizetnünk – kamatostul. Másrészt annak a hiteltelen gazdaságpolitikának az árát, amely miatt ma tízszázalékos felárért sem kapunk hitelt a nemzetközi piacokon, miközben pont a magas alapkamat fojtja meg a gazdaságot. A hét év alatt megduplázódott államadósság után fizetendő kamatteher idén 1200 milliárd forintra rúg, a túlzott bürokrácia az EU-s átlag kétszerese, így csak ezen az egy tételen több száz milliárd forintot veszít évente a költségvetés. A privatizáció eddig 1370 milliárd forintot emésztett fel, vagyis ennyit vitt el az állami vagyon értékesítése. A MÁV-nál éves szinten tízmilliárdnyi korrupciós pénznek vész nyoma, míg a minisztériumok háttérintézményeiben és közhasznú társaságaiban továbbra is átláthatatlan a gazdálkodás. A közbeszerzések többsége nem nyílt pályáztatással működik, hanem meghívásos, tárgyalásos alapon, kommunikációs milliárdokra mindig akad keret. A brüsszeli pénzek három százalékát hívtuk le eddig a túlzott adminisztráció miatt, így alig haladnak az uniós beruházások.

A gazdasági visszaesés mértékét és a reálbérek értékét nézve ugyanott tartunk, mint a rendszerváltáskor – némi különbséggel. Az országnak mára alig maradt eladható közvagyona, a politikai vezetők bizalmi tőkéje lenullázódott, és már a külső forrásokra sem számíthatunk.