Az ezredes bukása

Vége. A diktátor megbukott. Moammer el-Kadhafi 41 éves országlása az utolsó stádiumba érkezett. Líbia mindenható urát, az arab világ és Afrika nagy egyesítőjét legfeljebb önmaga további sorsa érdekelheti. Az ezredes hatalmának vége, uralkodását legfeljebb órákban számolják. Tripoli utcáin ünnepel a tömeg, s megkönnyebbülten sóhajt fel a világ közvéleménye is. Bekövetkezett, ami törvényszerű volt. Nem lehet egy országot évtizedeken egy ember, egy klán hitbizományaként kisajátítani. Még akkor sem, ha Kadhafi viszonylagos jólétet és elvitathatatlan stabilitást garantált népének az arab világon belül. Kétségtelen azonban, hogy mindezt vérrel és vassal érte el, ami az európai értékalapú megközelítésben megbocsáthatatlan. De még mielőtt bárki ítélkezne, mindennél többet mond, hogy a líbiai főváros felszabadultan ünnepli az elnehezült rendszer bukását.

Természetes, hogy az ember szorít a szabadság szellőjét megérző líbiaiak sikerének, valahogy mégsem tud önfeledten ünnepelni. A nagy szavak, a „forradalmi lelkesülés” mögött ugyanis látja, érzi, hogy valami még sincs rendjén. Nem érti például, hogy miként lett például Kadhafiból oly hirtelen véres diktátor. Ha a demokrácia bajnokai Lockerbie után megbuktatják az ezredest, az logikus lett volna. Kadhafi ugyanis büntetlenül játszott az életekkel, s felelőssége jogi értelemben is egyértelmű. Csakhogy az igazságosztóknak akkor más dolguk volt, így beérték a szankciókkal. Később már ezt sem erőltették annyira, s elfogadták az ezredes kényszerű közeledését. Látták ugyanis, hogy az olajban, ásványkincsekben gazdag Líbia hatalmas lehetőségekkel kecsegtet, s a profit ugyancsak csillapította az úgynevezett fejlett világ egyébként jogos felháborodását. A Kadhafi kínálta befektetések mindent háttérbe szorítottak, s fiait is szívesen látták az európai üzleti körök. Ezek után az ember tényleg nem nagyon érti, hogy miért a hirtelen felháborodás? Talán Kadhafi közeledésében megérezték a hiénák a diktátor gyengeséget is, s lecsaptak. Eljött ugyanis a pillanat, amikor immár nagyobb haszonnal kecsegtetett az ezredes megbuktatása? Természetesen a demokrácia nevében. Kétségtelen az is, hogy a válság közepette sokaknak kitörési pontot jelenthet egy háború. Arról nem is beszélve, hogy egy olajban gazdag ország infrastruktúrájának lerombolása milyen megrendeléseket hozhat a győzteseket támogatóknak.

Az ember igyekszik elhessegetni e pesszimista gondolatokat, cinizmusát azonban csak erősítik a közép-európai rendszerváltás tapasztalatai. S e szkepticizmust csak erősíti, ha ránézünk a győztesek szedett-vedett seregére, amelyet – mily véletlen – az éppen bukó diktátor tegnapi segédei irányítanak. Ilyenkor a szemlélő kétségbeesetten odakiáltana a győzelem lázában életét kockáztató forradalmárnak, hogy vigyázzon, ismét becsapják, ám csak legyint, hiszen ezt most úgysem hinnék el neki. Úgyis jön majd a kijózanodás, s akkor tényleg sajnálhatjuk, hogy mi lett az „arab tavaszból”.

De mindez elsősorban a líbiai nép gondja. A világ azonban örömében nem mehet el észrevétlen amellett, hogy azért a nemzetközi jog ismét sérült. Az ENSZ felhatalmazását ugyanis a NATO ugyancsak szabadon értelmezte, s a mostani „humanitárius” akció csak tovább erősítette, hogy minden viszonylagos. Ott és akkor lépnek fel az éppen erősek, amikor érdekük úgy kívánja. S ez nem jó. Mint ahogy az sem az önálló gondolkodást segíti, hogy a világ az elmúlt hónapokban – bár azt hitte – szinte semmit nem tudott arról, mi is történik valójában Líbiában. Talán jobb is! Most mindenesetre örüljünk annak, hogy egy diktátor azért mégis csak megbukott.