Lelombozó adat

Számítottunk rá, a világgazdaságból érkező hírek is szinte megelőlegezték, mégis reméltük, hogy nem szembesülünk olyan lelombozó adattal, mint a tegnapi. A magyar gazdaság kilábalása a vártnál jóval lassabb, és mindössze másfél százalékos előrelépést jelez, az utóbbi hónapokban pedig csak alig araszoltunk előre valamicskét a statisztikai hivatal összesítése szerint. Sovány vigasz, hogy ezekkel a mutatókkal még így is az unió átlagához tartozunk, mert hiába küszködnek a többiek is, nekünk jóval több a bepótolnivalónk.

Az okok jól ismertek: a német gazdaság 0,1 százalékos „növekedése” már nem húz sem minket, sem másokat, az export hajtotta ipari termelésünk a külpiacok szűkülése miatt lefékeződött. Eközben a belső erőforrásokat megtizedelte a soha nem látott erősségű svájci frank, így a lakosság pénze nem a gazdaságot olajozza, hanem az egyre magasabb törlesztőrészletekkel kikerül az országból. Az adócsökkentés révén a lakosságnál hagyott 500 milliárd forint elolvadhat, mert a banki kötelezettségek szinte ugyanennyi pluszterhet rónak a családi kasszákra.

A mezőgazdaság ugyan jól teljesített, de az uniós csatlakozás óta már olyannyira súlytalan a részesedése a gazdaság egészéhez viszonyítva, hogy nem képes ellensúlyozni más, gyengébb szektorokat. A külső körülmények javulására egyelőre nem számíthatunk: az euróövezet és az Egyesült Államok gazdasága egy helyben toporog, Japán recesszióban vergődik, a számunkra piacot jelentő fejlett gazdaságok sorra vezetik be a takarékossági csomagokat, hogy az adósságválságot átvészeljék.

A hazai gazdaság élénkítését célzó intézkedéseknek minden eddiginél nagyobb a tétje. Szűk a mozgásterünk, és egyre kevesebb idő áll rendelkezésre az eredmények felmutatására. Kapkodásnak, időhúzó pótcselekvéseknek, az egyes minisztériumok és államtitkárságok közötti hiúsági vetélkedésnek nincs most helye.

A kormány tavasszal két felzárkózási programot küldött Brüsszelbe: egy optimista és egy pesszimista forgatókönyvet, számolva a világgazdaság újabb visszaesésével. A globális veszélyzóna közeledtével valószínűleg be kell érnünk a szerényebb tervekkel, sőt, még ezért az eredményért is jóval többet kell tenni az eddigieknél. Ahogy erre évértékelőjében már utalt a miniszterelnök: a mai kormányzati működés jövőre már nem lesz elegendő.

Ráadásul most úgy kell helytállni, hogy az előző ciklusokból származó, számos váratlan kiadás is idén terheli meg a közös kasszát. Több száz milliárd forinttal kevesebb bevétel várható a magánnyugdíjkasszáktól, amelyek még a biztonságot nyújtó államkötvények hozamának kifizetését sem képesek garantálni az év második felében. A korábbi áfa-visszatartási trükk ügyében is nemrég hozott ítéletet az Európai Bíróság, ennek a levét szintén most kell meginnunk. Az állam és magáncégek közötti, a köz számára elképesztően hátrányos szocialista–szabad demokrata PPP-szerződések felmondásának költségei is rövid távon jelentkeznek, hiába takarítunk meg később 400 milliárd forintot az állami érdekek utólagos érvényesítésével.

A korlátlan és felelőtlen devizahitelezés számláját szintén benyújtották a piacok: milliárdokat emészthet fel a nemzeti eszközkezelő és a bajbajutottak megsegítésére kidolgozott állami mentőcsomag. Mindezt úgy kell kigazdálkodnunk, hogy ne sérüljön a korábban vállalt költségvetési hiánycél, az államadósságunkat törlesszük, a nemzetközi tőzsdei viharok idején is értékesíthessük állampapírjainkat – és ezzel párhuzamosan az évtizedek óta halogatott gazdasági-közigazgatási átalakításokat is következetesen végigvigyük.