A félkarú rabló adója

Ki ne látott volna homályos tekintetű férfiakat munka után (vagy helyett) megbűvölten odaszegeződve a nyerőgéphez? A játék szenvedélyének mélyén természetesen a nyerni akarás a mozgatórugó, hiszen valahol, valamiben nyerni kell. Ha a munka nem ad örömet, sem elég pénzt, vagy éppen megszűnőben a munkahely, kell a mérleg másik serpenyőjébe valami, ami lehetőségnek tűnik arra, hogy a kevés pénzből valamivel több legyen.

Egyre több fiatalnak válik szenvedélyévé a játékautomata, a hozzáférhetőség korlátlan. Gombamód terjedtek el a nyerőgépek, a vendéglátósok egyenesen úgy érzik, azok viszik föl kicsinyke forgalmukat, leperkálják tehát érte darabonként a százezer forintot, a játék közben megnőtt italfogyasztás majd behozza nekik az összeget. Az utánpótlásról pedig gondoskodnak az interneten elérhető félkarú rablók. Amikor szó esett róla, a kormány fölemeli a szerencsejátékadót, elkezdődött a nagy sírás-rívás. A Magyar Szerencsejáték Szövetség (MSZSZ) krokodilkönnyeket hullatott az államért, amiért ez az adóemelés az eddigi évi 70 milliárd forintos költségvetési bevételt „veszélybe sodorná”. Nem a saját nyereségét félti tehát, hanem kifejezetten az államot. Megindító. Az MSZSZ azonban nemcsak az államot félti, hanem a vendéglátósokat is, akik „tönkre fognak menni”, ha nem üzemeltethetnek félkarú rablót. Pedig lehetne mást, másokat is félteni.

Lehetne félteni azokat a gyerekeket, akik rákaptak a játékra, és összes zsebpénzüket a játékautomatákon verik el. Lehetne félteni azokat a családapákat is, akik – meglehet, életük megoldatlan problémái elől menekülve – már csak a nyerőgépekben bíznak, és gyerekeiknek, ha hazaérnek, nem gyümölcsöt, csokoládét, focilabdát visznek haza, hanem csak üres zsebüket és agresszivitásukat. Ki lehetne éppenséggel számolni azt is, hogy a nyerőgépek és alkohol fogságába került „családfenntartók” gyengesége miatt az államnak milyen mértékű segélyekkel és kedvezményekkel kell helyettük helytállnia. Nyugat-Európában még a kisebb vidéki helységekben is van legalább egy vendéglő, vagy olyan kocsma, ahol enni is lehet. Nálunk falvakon át kell autózni ahhoz, hogy az ember találjon egy vendéglőt, s még ott is érheti meglepetés: csak italt szolgálnak fel, s még pogácsát, szendvicset sem tartanak. A vendéglátóhelyek tulajdonosainak kétségkívül könnyebb beállítani néhány félkarú rablót, mint egy mégoly egyszerû konyhát működtetni, vagy legalább egy hűtőszekrényben némi harapnivalót tartani, de ha kicsit föl akarjuk tornászni magunkat egy nyugat-európai szintre, akkor nem elég hajtogatni, hogy ezeregyszáz éve itt vagyunk.

Egy igényesebb vendéglátós kultúra kialakításához tíz év is elég. A kormány bajban van, elődje jóvoltából hatalmas fizetési kötelezettségek terhelik, ha nem akarunk Görögország sorsára jutni. Lehet szomorkodni a szegény vendéglátósok sorsán, akik a félkarú rabló megemelt adóját nem fogják tudni fizetni, és bezár a bolt. Ám az éremnek van másik oldala is. Ne a nyerőgépekkel bezsebelt pénzek begyűjtőit sajnáljuk! Aki olyan fantáziátlan, hogy a betérő elé még egy diósmácsikot sem képes odatenni, csak töltögeti illuminált törzsvendégeibe a rövidet, és nézi, hogy nyomkodják-e még a nyerőgép gombjait, nem érdemli meg a vendéglős nevet. Ráadásul működnek az internetes félkarú rablók, s fölháborító, hogy ifjúságnevelőnek kevéssé nevezhető tevékenységük után még adót sem fizetnek. A gyerekeket más irányba befolyásolni, eltéríteni a képernyős nyerőgépektől csak olyan szülők képesek, akik maguk sem foglyai a családokat tönkretevő, szánalmas pótörömet imitáló játékautomatáknak.