Nagy a csábítás, hogy legyintsünk a kijelentésére, mondván, lódított már nagyobbat is, nyilván esze ágában sincs lemondani a kormányfői ambícióról. Különben is, 2004-ben még néhány héttel Medgyessy Péter megbuktatása és a régi gárda jelöltjének, Kiss Péternek a legyőzése előtt is tagadta, hogy szívesen beülne a miniszterelnöki bársonyszékbe. Most mégis azt hiszem, belátta, vagy inkább beláttatták vele, hogy frontemberként, az egyik politikai tábor vezéreként nem lehet számolni vele. Kiválása pillanatában szinte hallani lehetett a maradék MSZP megkönnyebbült sóhaját, az őszödi karakter-öngyilkos legfeljebb egy szektaszerű közösségként működő formáció első embere lehet, ha megússza a jogállami elszámoltatást.
A szocialista párt szétválása nélkülöz minden eleganciát, nagyvonalúságot, ráadásul a neheze még hátravan (frakcióalakítási vita, parlamenti és önkormányzati tisztségek fölötti huzakodás, helyi szervezetek osztódása). Mégis mintha egy színjátékot látnánk, és a kaotikus szakítás díszletei mögött munkálna egy hosszabb távra szóló koncepció is a szavazatmaximalizálás jegyében. Értsd: a két párt együtt több szavazót tud elérni, mintha vitatkozva egyben maradtak volna, s egy ésszerű együttműködés együttesen több mandátumhoz juttatja a következő parlamentben az utódpártokat. Bár én nem vagyok biztos abban, hogy az ilyen papírízű elgondolások a való életben működnek, ebben lehet némi logika (az LMP Jobbikot is bevonó technikai koalíciójánál biztosan életképesebb ötlet). Az együttműködés kulcsa a közös miniszterelnök-jelölt megtalálása. Mesterházy Attila esélytelen, Gyurcsány hátralép, miközben nem lehet nem észrevenni, hogy gőzerővel folyik Bajnai Gordon visszatérésének az előkészítése.
A frontharcosok a színen ütik-vágják a Fideszt, a háttérben meg alapítványt gründol, a külföldet járja, kapcsolatokat ápol, visszafogottan meg-megszólal néha a volt miniszterelnök. Aki rövidre szabott mandátuma idején kerülte a bozótharcot, csöndesen és fegyelmezetten végrehajtotta az IMF és a piacok diktátumait, szerény mosollyal elvett egyhavi nyugdíjat és közalkalmazotti bért, s még elvi lehetőségként sem vetette föl a tehervállalás kiterjesztését az örök nyertesekre, a bankokra és a multikra. Megoldotta a feladatot: az MSZP kitöltötte a teljes ciklust, ő pedig elegánsan hátrahagyta a csőd közeli gazdaságot, az anyagi és lelki tartalékait lassan felélő társadalmat. Pontosan úgy, ahogy anno Németh Miklós kormánya tette sűrű tapsvihar közepette az MDF-fel. Bajnai tökéletes partner a külföld szemében, míg itthon a véleménydeformáló médiaértelmiség építi köré a felelősségteljes szakember antipolitikus mítoszát. Személye nem osztja meg a baloldalt, talán az aktivizálódó kormányellenes mozgalmak és végül, ha minden kötél szakad, az LMP számára is elfogadható lehet. Gyurcsány Ferenc pedig stratégaként próbálhatja irányítani az eseményeket, s ha a terv beválik, akár az államfői posztot is megcélozhatja, ahhoz elegendő az Országgyűlés többségének a támogatása, a Sándor-palota kapuján az ambíciója is beférne.
Most azt látjuk, hogy tovább töredezik az Orbán-kormány parlamenti ellenzéke, míg parlamenten kívül újabb és újabb szervezetek próbálják elérni a politikától elforduló tömegeket. Nem lennék meglepve, hogy amikor eljön az idő, a sok kisebb-nagyobb mozaikból egyszer csak kirajzolódik a kép. A nagy terv meghiúsítására a Fidesznek egyetlen fegyvere van: a jó kormányzás.
