Gyertyaláng

Akiknek a lelkéért akárcsak egyetlen imát is mondanak, akiknek az emlékére meggyújtanak akárcsak egyetlen mécsest is, akiket megőriztünk emlékezetünkben, nem éltek hiába.

És milyen megnyugtató, hogy aki úgy élte le földi életét, évszázadokkal, évezredekkel ezelőtt, hogy ittlétét nem őrzi már a történelmi emlékezet sem, mert nem hagyott ránk semmi maradandót, mert csak szántott és vetett, nem alakította, csak elszenvedte a neki rendelt, neki jutott sorsot e világban, jó érzés meggyőződéssel tudni, hogy valahol mégis számon tartják őt is.

Ezekben a napokban, amikor halottainkra emlékezünk, virágot viszünk szeretteink sírhantjára, vagy csak elcsendesedünk néhány perce, hogy felidézzük szellemüket, azokat a meghatározó pillanatokat, amelyek még ma is átmelegítik a szívünket, amelyekért ma is hálásak vagyunk, vagy azért, mert erkölcsi útmutatással szolgálnak, amikor életünk során egy-egy útkereszteződéshez érünk, és döntenünk kell, hogyan tovább, merre tovább, vagy azért, mert megérezhettünk valamit abból az önzetlen tiszta szeretetből, amire Jézus próbált megtanítani bennünket.

Amikor elhunyt szeretteinkre emlékezünk, akarva-akaratlan mérlegre tesszük saját eddigi életünket is, elgondolkodva azon, hogy vajon képesek vagyunk-e úgy élni, a hétköznapi gyarlóságok közepette is olyan tisztának megőrizni lelkünket, hogy készen álljunk az elmúlásra. Hiszen tudjuk, hogy minden ember a megszületésétől kezdve a saját útját járja végig, kiállva, avagy elbukva a próbákat, megőrizve, vagy elvesztve-visszaszerezve a gyermeki tisztaságot, míg végül a végső órán eljön a nagy megmérettetés, amelynek talán egyetlen jutalma a belenyugvás a megváltoztathatatlanba, az elmúlásba. A halálba, amit falumban, ahol évszázadok óta nagyon nehéz volt az élet, az egyetlen örök igazságnak tartanak az öregek. Mert az utolsó pillanatokban már nem segít se a szépség, se az Istentől kapott talentum, se a gazdagság, se az okosság, csak a nyugodt hit, a lélek jósága, a kétségek nélküli bizalom, hogy nincs mitől tartani, akkor sem, ha tényleg megmérettetünk, ahogy azt tanították nekünk a Könyvek.

A katolikusok úgy hiszik, hogy az Úrnál foganatja van az elhunytak lelkének megtisztulásáért mondott imáknak. Mindenszentek napján ők együtt könyörögnek a holtak lelkéért. Talán az a lényegi mondanivalója a bencés rend évszázadokkal ezelőtti kezdeményezésének, hogy november 2-án, az üdvözült lelkek emléknapján az elhunytak lelkének megtisztulásáért imádkozzon a keresztény világ, hogy sohasem késő, még a halál után sem késő a Mindenható könyörületét kérni.

Bármi legyen is az igazság a halottak lelki üdvéért mondott imák erejéről, egy biztos: ha képesek vagyunk felismerni a jót, az üdvözítő kegyelem lehetőségét még életünkben, az nagyban hozzásegít bennünket ahhoz, hogy erkölcsi értelemben helyes döntéseket hozzunk az év minden napján. Ha meg tudunk bocsátani az ellenünk vétkezőknek még életükben, vagy legalább holtukban, ha sikerül kitépni lelkünkből a tüskéket, akkor talán el tudjuk hinni, hogy ők is meg tudtak bocsátani nekünk. Ha minden egyes új napot arra használunk fel, hogy megpróbáljuk beereszteni szívünkbe a szeretetet, akkor az év bármely napján lelkiismeret-furdalás nélkül törhetnek ránk elhunyt szeretteinkről az emlékképek. És akkor talán a halottak emlékének szentelt napon is könnyebb szívvel gyújthatnánk meg azt a mécsest, könnyebb lélekkel vihetnénk ki szeretteink sírjára azt az üdítően tiszta, patyolatfehér, mégis oly szomorúságot árasztó őszi krizantémot.