Saját út

A várakozás napja a mai. A brüsszeli állam- és kormányfői csúcson kiderül, hogy az unió képes-e világos válaszokat adni az európai adósságválság feszítő kérdéseire.

Ma, második nekifutásra meg kellene egyezni a bankok feltőkésítéséről, az euróövezeti pénzügyi mentőeszköz megerősítéséről és Görögország megmentéséről. Hatalmas a tét. A praktikus döntéseken túlmutatva az is kockán forog, hogy az EU vezetőinek sikerül-e hiteles jövőképet felvázolniuk. Ezt várják a piacok, és ezt remélik a piacok viselkedését csak kívülről, értetlenül szemlélő, ám viselkedésük és döntéseik következményeit súlyosan elszenvedő európai polgárok.

Az utóbbi hónapok történései nem sok jóval biztattak – majdnem két év alatt tucatnál több csúcstalálkozó próbált úrrá lenni a világgazdaságban alattomosan terjedő pánikon, de az erőfeszítések nem hoztak eredményt. Az adósságban úszó európai államok vékony jégen egyensúlyoznak, még a nagyok is megszeppenve keresik a kapaszkodókat. Pedig mindenki megmozdult. Európa vezető politikusai randevúztak, a pénzügyi szervezetek akcióztak, a tőzsdeguruk ötleteltek, a világ neves közgazdászai figyelmeztető szólamokat intéztek Európához, a hitelminősítők pedig – olajat öntve a tűzre – rendre lejjebb taszították a górcső alá helyezett államokat. A pénzintézetek – a 2008-as válság idején már megismert forgatókönyv szerint – panaszkodtak, és a markukat tartották (és tartják), mert elfogyott a pénz. Azt pedig már tudjuk, ha a bankok kényes közérzetét megzavarja valami, alaposan össze kell szednünk magunkat, mert a hitelforrások elapadása a remélt gazdasági növekedést is megakasztja.

Noha most minden tekintet Görögországra tapad, Magyarország is megkapta a magáét, hiszen több mint egy évtizede vergődik az élhető életet felmorzsoló adósságcsapdában. Nem árt felidézni: amikor 1998-ban az MSZP leköszönt, a nemzeti össztermék 57 százalékának megfelelő adósságot hagyott hátra, amit a Fidesz-kormány a ciklus végére 52 százalékra lefaragott. Ám ezt követően újra átszakadt a gát, s a következő nyolc évben a szocialista–liberális kurzus 82 százalékra duzzasztotta a terhet. Ezután a kétharmados felhatalmazással színre lépő kormány nem tehetett mást, mint hihetetlen iramba kezdett, hogy helyre tegye a dolgokat, gátat szabjon az állam és a lakosság eladósodásának. S lehet vitatkozni a számokon – az árfolyammozgások nagyban befolyásolják a végső adatot –, de tény: az államadósság tekintetében most 76 százaléknál járunk, miközben a devizakölcsönökben fuldokló lakosságnak is életképes konstrukciók mutatnak kiutat.

Mindez nem következhetett volna be, ha Magyarország nem próbálja meg a saját útját járni, ha nem néz szembe az adósságban manifesztálódó legnagyobb ellenségével. De nem elég a szembenézés, a legkisebb eredményhez is új, sok-sok érdeket sértő harcmodor kellett. S ez meglepte szűkebb és tágabb környezetünket. Az intézkedésekben tabudöntögető üzenetek fogalmazódtak meg, amit nem szívesen hallottak meg a jelenlegi – ám Európát válságba sodró – pénzügyi-gazdasági mechanizmusok hitbizományosai. De ha meghallották, hát ízekre szedték és elutasították a túlélés receptjét. Ami nem más, mint az értékteremtő munka preferálása, a spekuláció és a banki túlterjeszkedés visszaszorítása, valamint a pénzügyi szektor újraszabályozása.

Most némi elégtételt jelent, hogy az unió is kezd észbe kapni. Ezer jel – legfőképpen a kiéleződő és sokasodó vita – utal arra, hogy az eddig elhallgatott mondatok kikívánkoznak, a kérdések újrafogalmazódnak, s a döntéshozók új optikán keresztül próbálják szemlélni a pénzügyi-gazdasági folyamatokat. Ez sem kevés; talán segíthet, hogy Európa is rátaláljon a saját útjára.