Szabadságharc után

Ne szépítsük, mert nem érdemes: az, hogy ismét tárgyalunk a Nemzetközi Valutaalappal (IMF), egyenlő a fegyverletétellel.

Nem írható le másként, ami történt, ha egyszer a tavaly nyári búcsút a pénzügyi szervezettől szabadságharcnak neveztük el. A fegyverletétel rossz hír, és megalázó azok számára, akik a függetlenségükért küzdenek. Bárhogy is próbálja magyarázni Matolcsy György a hirtelen fordulat indokait, az elmúlt két nap eseményeit azok, akik hittek a szabadságharc sikerében, most fájdalmas kudarcként élik meg. Persze a megállapodás lehetősége azoknak is rossz hír, akik a forint gyengülésére spekulálva most sokat veszíthetnek. De ez nem baj.

Különösen dühítő viszont látni azt, hogy a pénzpiacok szereplői milyen összehangoltan, módszeresen kényszerítették bele az országot ebbe a helyzetbe. A minden alapot nélkülöző, légből kapott és vélhetően jórészt szándékos híresztelésekre alapuló pénzügyi hisztéria ráadásul – valamilyen furcsa oknál fogva – épp az IMF küldöttségének ideérkezése után erősödött fel. A több hónapos nyugalom után hirtelen mi lettünk az unió következő válsággóca – amint arról a Wall Street Journal bloggere értekezett. A Bloomberg munkatársa közben röhögve küldött le minket a lefolyón. Fenyegető lépéseket tett két hitelminősítő, új történelmi csúcsot állított fel a forint-euró árfolyam. A satut fokozatosan szorították, és közben minden kommentár, elemző és befektető mantraként darálta, súgta, ismételte nap mint nap: a bajoknak egy csapásra vége szakadhat, ha a magyarok új megállapodást kötnek a Nemzetközi Valutaalappal. S lássunk csodát, így is lett – jellemezhetjük a helyzetet népmesei fordulattal. Az IMF és Magyarország ismét egymásra talált, ha várható egybekelésük – a tegnapi bejelentés szerint – ki is tolódhat jövő év januárjára.

Persze a piaci hadjárat közben hiába is vártunk – legalább szóbeli – segítséget Brüsszeltől. Úgy tűnik, az unió központjában most csak az eurózóna problémái számítanak. Az sem váltott ki errefelé észrevételeket, hogy egy olyan tagország került a spekuláció célkeresztjébe, amelyik az államháztartási hiány terén épp a maastrichti előírások teljesítésére készül jövőre. Pedig ilyen költségvetési eredménnyel a közös Európában rajtunk kívül nem sok állam dicsekedhet. Ugyanígy ritkaságnak számít az államadósság nálunk tervezett csökkentése. De hiába akartunk éltanulók lenni. A bajban Brüsszelben rólunk megfeledkeztek.

Vagy az uniónak is az a jó, ha túlságosan nem emlegetjük a függetlenségünket. Tegnap már meg is érkeztek a belga fővárosból az első, IMF-tárgyalásokat helyeslő vélemények. Mi pedig most abban reménykedünk, hogy megússzuk egy olyan, csupán biztosításként működő hitelkerettel, ami nem jár azzal a feltétellel, hogy cserébe beleszólhat a kormányzásba a valutaalap. Bár így lenne, azonban illúzióink ne legyenek. Ehhez az kellene, hogy az IMF is egyetértsen velünk, a szervezet álláspontjáról pedig még semmit sem ismerünk. Közben pedig ne feledkezzünk el arról, hogy a hátunk mögött a szurony: ha nagyon kapálózunk, még pillanatok alatt bóvlivá válhatunk.

Végezetül még valami: akárhányszor átgondolom a történteket, mindannyiszor eszembe jut egy mai magyar valóságból merített jelenet. Nyitunk valahol a Balaton partján egy vendéglőt, ahová egy nap beállít néhány tagbaszakadt polgár. Ajánlatuk egyszerű: meggyőződésük, hogy ebben a csúnya világban védelemre van szükségünk, amit ők szívesen megadnak nekünk. Nem kérünk belőle, mondván, megállunk mi a saját magunk lábán. Rendben van, mondják, majd egy nap valakik felgyújtják a vendéglőt. S akkor beáll a fordulat: egyszerre már szimpatikusnak tűnik számunkra a védelmünkre vonatkozó ajánlat.