Mindennapi félelmeink

Lóverseny, póker, rulett, focimeccsek és elnökválasztási eredmények mellett idén már az euróövezet szétesésére is lehet fogadni az egyik legnagyobb londoni fogadóhálózatnál.

Az európai gazdaság jövője most valóban annyira kiszámíthatatlan, hogy az idei esztendő kezd hasonlítani egy lottójátékhoz. Naponta más és más, egyre borúlátóbb jóslatok látnak napvilágot: a Centre for Economics and Business Research londoni elemzőközpont tegnap 99 százalékos esélyt adott az euró megszűnésének (hogy az egyszázaléknyi optimizmust mire alapozták a tekintélyes közgazdászok, nem tudni), és a City több befektetőháza szerint is már 60-80 százalékra tehető a valutaövezet bedőlésének esélye.

Spekulatív alapok óriási pénzekben játszanak az euró esésére, és a legtöbb gazdaságkutató intézet hétről hétre még mélyebb recessziót jósol Európának. Bajba jutott nagybankok a múlt héten 15 milliárd eurót igényeltek az Európai Központi Bank vésztartalékából, hogy az utolsó percekben még egyensúlyba hozhassák az év végi mérlegüket. Eközben az egész pénzügyi szektoron lassan eluralkodik a bizonytalanság és a félelem. Iránytű nélküli sodródásnak tűnik a helyzet: semmi biztosat nem tudni a mentőalapról, még kevesebbet a perifériára sodródott államok jövőjéről.

Amit viszont tudunk, az dermesztő: március végéig 450 milliárd euró államadósságot kell visszafizetnie az euróövezet országainak, és egyelőre nem tudni, miből. A legkockázatosabbnak tartott Olaszországnak három hónap alatt nem kevesebb mint 110 milliárd eurót kell előteremtenie a föld alól is, ha szeretné elkerülni az államcsődöt.

A másik gyenge pont Spanyolország, ahol a legfrissebb hírek szerint már ötmillió munkanélkülit kell eltartani, és a fiatalok fele állástalan. Görögország már ott tart, hogy a saját központi bankja kényszerül visszavásárolni az ország államkötvényeit a névérték háromnegyedéért, holott ez egyébként tilos lenne.

Ebben a pénzügyi viharban kell nekünk a víz felszínén maradnunk – itt, az euróövezet perifériáján is túl. Tudjuk, minél eladósodottabb egy állam, annál kockázatosabb, képes-e törleszteni hiteleit. A The Economist a már szokásos havi Orbán-gyalázó cikke mellé most kivételesen nem egy eltorzított fényképet közölt, hanem egy régiós adóssággrafikont, amelyről világosan leolvasható, hogy még ha „kiárazzuk az Orbán-faktort”, akkor is a magyar kötvények után kell a legtöbb kamatot fizetni. Miért is? Mert nekünk kétszer annyi az adósságunk, mint a cseheknek, 50 százalékkal több, mint a lengyeleknek, és a devizafüggésünk is a legnagyobb mértékű a térségben.

Miközben a világban egyre többen hasonlítják a jelenlegi gazdasági helyzetet az 1929–33-as válsághoz, mi itt állunk sérülékenyen, kiszolgáltatottan, kicsi és nyitott országként, az exporttól függő gazdasággal. Tisztában kell lennünk a reális helyzetünkkel, és vigyázni, nehogy elsodorjon minket a válság második hulláma. Ezért van szükség a valutaalap és az unió biztonsági hálójára, ez a nemsokára kezdődő washingtoni tárgyalások valódi tétje. A készenléti megállapodás azért fontos, mert mi sem tudjuk, mit hoz a jövő. Fel kell készülnünk arra a lehetőségre is, ha a gazdasági felbolydulás még az eddiginél is nagyobb mértékben lesz úrrá a világon. A Széll Kálmán-terv végrehajtásának, a felelős pénzügyi gazdálkodásnak és a nemzetközi biztosításnak ma nincs alternatívája.