Plüss-szalon

Ha sokszor hallunk egy mondatot, egy elméletet, akkor lassan-lassan úgy érezzük, hogy az igazságtartalma nem kérdőjelezhető meg, hiszen mindenki így gondolja.

Persze nem biztos, hogy Kleopátra csúnya volt, a franciák csődöt mondanak az ágyban, és Irán nem törekszik nukleáris ütőerő kifejlesztésére, de azért a fenti állítások igazságtartalmát jogunkban áll megkérdőjelezni. Főleg az utolsóét, ha még egy, szintén milliószor hallott mondatot hozzábiggyesztünk: Iránt Izrael meg fogja támadni. Ez utóbbi már sokkal riasztóbb, hiszen háborúról szól, amely – szintén csak újságírói közhely – elkerülhetetlen. Mivel Irán fenyegetést jelent a világ összes országára nézve, legalábbis állítólag. Guido Westerwelle német védelmi miniszter is ezt mondta, elismételve az unalomig ismert mantrát értelmező hangsúllyal, a „fenyegetés” szót kicsit megnyomva. Ma az összes lapban benne van a miniszter mondata, mintha legalábbis rájött volna a titkok nyitjára. Pedig csak megindokolta a régi sláger újbóli eléneklésével, miért is van szükség a totális olajembargó kihirdetésére Iránnal szemben.

Mi, a nyugati világ olyan politikai-gazdasági-kulturális tömböt alkotunk, amely kívülről – például Iránból – nézve egységes, benne élve viszont már-már kínosan széthúzó. Közös érdekünk Irán megállítása, hangzik az újabb, jól ismert érv. Kinek is? Elsősorban annak, aki nem vesz a perzsáktól olajat, de a Közel-Kelet életének kavarása lételeme. Másodsorban annak, aki a most kieső olajat pótolni fogja, hordónként legalább száz dollárért. Az Európai Unió tagjai közül Görögország és Olaszország gondban lesz, hiszen az olcsó olaj helyett drága jön, hacsak nem esik le hirtelen a fekete arany ára. Márpedig az olajbrókerek láthatóan ideggyengék, a viharoktól, a szélcsendtől, a melegtől, a hidegtől, a háborútól és a békétől egyaránt rettegnek, az ide-oda cikázó olajárak pedig sok gazdag embert még gazdagabbá tesznek. Láttunk már 2008-ban 147 és 25 dolláros olajárat is, de most erre kevés az esély, egy nagy olajtermelő elleni intézkedés biztosan felfelé hajtja az árakat, a kiesést pótló termelő nyilvánvaló örömére. Ez a termelő minden bizonnyal Szaúd-Arábia lesz. Rijád mindenesetre ugyanazt mondja, mint az olaj megtalálása óta mindig, azaz neki van olaja bőven, aki kér, annak ad. Rasz Tanuránál, Szaúd-Arábia legnagyobb kikötőjében aztán foghatják a fejüket, ha Irán valóban lezárja a Hormuzi-szorost, az olajtankerek pedig nem tudják kivinni kincset érő terhüket a világtengerekre.

Ha ez megtörténik, akkor valóban nincs hová hátrálni, akkor a csendes háború valódivá válik. Vannak erre utaló jelek, például a Perzsa-öbölbe behajózó, többnemzetiségű hadihajó-kötelék sem csak rutinlátogatást tesz a feszült térségben. Addig persze még sok tárgyalás, egyeztetés, plüss-szalonokban való konyakozás van hátra, és nem érdemes elfelejteni, hogy Irán olajának legnagyobb részét Ázsiába adja el. Kína hajlandó ugyan csökkenteni a vásárolt mennyiséget, Japán pedig teljesen magára hagyja Iránt, de hosszú távon – a fizika törvényeit követve – egyensúlyi helyzet alakul ki, azaz a roppant nagy olajtartalékok birtokában lévő, bivalyerős Irán biztosan nem lesz pária minden ország szemében. Már csak az a kérdés, hogy ehhez az egyensúlyi helyzethez háborúval jutnak el, vagy megoldják a plüss-szalonokban.