A hétfői uniós csúcson ugyanis Magyarország – 24 uniós tagállammal együtt – úgy járult hozzá a pénzügyi fegyelmet célzó kormányközi megállapodáshoz, hogy ez a dokumentum már tartalmazza a magyar észrevételeket is, így nyugodt szívvel lehetett rá igent mondani. Három fő területen aratott sikert a magyar diplomácia: a megállapodásból kivették az általunk kifogásolt adóharmonizációt, az euróövezetet érintő kérdésekben ezentúl partnerként veszik számba a közös pénzhez még nem csatlakozókat is, harmadrészt a szerződés legtöbb pontja csak akkor érint minket, ha már euróval fizetünk.
Az első kérdés a versenyképesség szempontjából jelent óriási előnyt hazánknak, mert az adórendszerünkről továbbra is magunk dönthetünk, holott a Sarkozy–Merkel-paktum egyik sarokköve épp ennek a szuverenitásnak a feladása lett volna. Így a régión belüli gazdasági versenyfutásban továbbra is élhetünk az adópolitika önállóságában rejlő lehetőségekkel. Bármekkora is volt tehát a nyomás a kormányon, hogy még decemberben igent mondjon a számunkra hátrányos feltételekre, mégis megérte felvállalni, hogy nem adjuk ki a kezünkből ezt az ütőkártyát. A megállapodás másik előnye, hogy a pénzügyi unió szabta kötelezettségek csak az eurózóna tagjaira vonatkoznak. És a hétfői megállapodást elnézve nagyon úgy tűnik, hogy az övezet kapui még jó ideig zárva maradnak. Nemcsak számunkra, hanem az előszobájában várakozó többi közép-európai uniós tagállam számára is.
Az újdonsült pénzügyi unió ugyanakkor annak a nyílt elismerése, hogy a közös valuta bevezetéséhez korábban felállított maastrichti feltételrendszer megbukott. A legtöbben eddig sem tartották be a követelményeket, de a válság begyűrűzése óta már egyetlen államról sem mondható el, hogy mind a négy feltételnek (alacsony adósság, infláció, deficit és állampapírkamatok) megfelelne. Maastrichtet nem vették komolyan, kijátszották, a brüsszeli hivatalokat nem érdekelte, hogy Görögország manipulálta-e a költségvetési adatokat, és az sem, hogy az olaszok és a görögök államadóssága távolról sem közelítette az előírt szintet, és a költségvetési hiányok már rég túlléptek minden plafont.
A pénzügyi unió mostantól lehetővé teszi, hogy automatikus büntetéseket szabhassanak ki a felelőtlenül gazdálkodó államokra, és egy sor olyan szigorítást vezettek be, amelyeket évekig halogattak. A válság olyan változásokat kényszerített ki az unióban, melyekről nemrég még alig hittük volna, hogy valaha is megvalósulhatnak. Költségvetési föderalizmus? Gazdasági kormányzás? A monetáris politika után a nemzeti pénzügypolitika egy része is feladható? Csak nem a szokatlan megoldások útjára lépett Brüsszel is? A külső kényszer azt diktálta, hogy előre kell menekülni, és – akármilyen címkét is adnak az új uniós intézkedéseknek – az adósságválság megoldása, a kiegyensúlyozott fejlődés és a versenyképesség megtartása miatt kétségtelenül fel kellett adni a korábban biztos receptnek tartott megoldásokat.
A pénzügyi felfordulásnak azonban gyaníthatóan nem lesz vége a pénzügyi szerződés aláírásával. A Görögországot hitelező spekulánsoknak egyelőre eszük ágában nincs lemondani a görögök tartozásának feléről, mert az államcsőd az érdekük, másrészt minden jel arra mutat, hogy Portugália lehet az újabb tűzfészek. A tűz megfékezéséhez pedig valószínűleg nem lesz elegendő egyetlen paktum.
