Újrahangolás

A magyar valuta az utóbbi három hétben vagy tíz százalékot erősödött, ezzel maga mögé utasította a legtöbb nemzet fizetőeszközét.

Az ellenzék, amelynek egyik fő ütőkártyája volt a forint gyengülése, most valahogy hallgat. Ehelyett inkább azon kesereg, hogy megakadt a strasbourgi lendület, s az Európai Parlamentben kifulladni látszik a magyar demokrácia gyengülése miatti aggódás. A balliberális oldal kemény magja azt szeretné látni, hogy Magyarországgal töröljék fel a padlót, hiszen neki mindent megér a kormány megaláztatása. De nem igazán boldog a Magyarország elleni összeesküvésbe, a körkörös védelembe magát beleélő, harcra termett, egyébként sokak elképzelésével szemben korántsem a teljes jobboldalt uraló tábor sem, amely a mostani viszonylagos nyugalmat unalmasnak találja.

Tény, ennek a megbékélésnek előfeltétele volt, hogy az eddig külön úton járó, közkedvelt szóhasználattal unortodox megoldásokba bele-belefeledkező, a szuverenitást az európai többségnél komolyabban vevő magyar kormány visszatérjen az uniós akol melegébe. Ahonnan egyébként soha el nem kóborolt, legfeljebb csillogóbb szemmel nézte a kinti világot. Azt hitte, a messze földön híres európai szellem ezt tolerálja, s a másság tiszteletét nemcsak a nemek viszonyára, hanem a politikai gondolkodásra is érti. Tévedett, hiszen ezt csak az erősek tehetik meg.

Nem érdemes azonban ezen már keseregni, örüljünk inkább annak, hogy növekszik az ország iránt a forint erősödésében talán legjobban megtestesülő bizalom. Örüljünk, hogy Magyarország lassan lekerül a világlapok címoldaláról, csökken a ránehezedő nyomás, s ezáltal szép lassan növekedhet a külpolitikai mozgástere. Mert erre, látva a globális válság okozta általános idegességet és a szomszédságban készülődő kormányváltásokat, már a közeljövőben nagyobb szükség lesz, mint azt sokan gondolnák. S próbáljunk meg valódi nemzetként örülni annak is, hogy a kormány, ha fogcsikorgatva is, de képes volt önkritikát gyakorolni, s remélhetőleg lassan már az eredményét is látjuk majd e kompromisszumkészségnek. S aki ezt megalkuvásnak, elvtelenségnek érzi, az egyrészt vegye figyelembe, hogy egy klubban vannak bizonyos szabályok, ráadásul nemcsak neki, hanem másoknak is van véleményük.

A szuverenitásunk egy részét önként, nem pedig nyomás alatt, már az uniós csatlakozáskor feladtuk. De ne feledjük el azt sem, hogy a nemzeti érdekeket nemcsak karddal, hanem másként is lehet hatékonyan védelmezni. Néha úgy, ha kicsit lassítunk, látszólag meghőkölünk, s leülünk tárgyalni. Itt jegyzem meg, ne feledjünk el örülni annak sem, hogy közben ha az elvártnál nagyobb hibaszázalékkal is, de a kormány nagy munkát végzett, s rengeteg, az utóbbi húsz évben elmaradt dolgot megváltoztatott.

Most a sokszor semmibe vett diplomáciáé a főszerep. Tovább kell erősíteni a Magyarország iránti bizalmat, ha jó másfél éves késéssel is, de meg kell értetni szövetségeseinkkel és bírálóinkkal egyaránt, hogy mit miért tettünk. S ha kell, tudni kell elegánsan elismerni, ha valamiben tévedtünk. Erről szól a régen várt német nyitás, az Európa több városát érintő tárgyalások s a felsorakozás az Európai Unió megmentését célzó tervek mellé. A nemtelen támadásokat ezután is vissza kell utasítani, az érdekek mellett is ki kell állni, ez az újrahangolás azonban csak akkor éri el a célját, ha nem vereségként értelmezzük, s tettek is alátámasztják.