A tényekből aztán kiderül, hogy a miniszterelnöknek azon kijelentése, miszerint jó lenne, ha idehaza a bankoknak legalább a fele magyar kézben lenne, hát ez volna a „numerus clausus”. (A „bankok numerus claususa” kifejezés okozta kellemetlen asszociáció nem a véletlen műve.) Ha ebbe jobban belegondolunk, akkor Anglia, az Egyesült Államok és számos, magát demokratikusnak gondoló ország évszázadokkal ezelőtt úgy vezette be a numerus clausust, hogy még csak nem is tudott róla, de ez az ő bajuk, miért nem járatják a Népszavát.
Az azonban már nem az uborkaszezonnak, hanem inkább a tanácstalanságnak tudható be, hogy a gazdasági világválság minősítését, értékelését, okainak feltárását egyre komolyabb ellentmondások övezik. Időnként nagy csinnadrattával megjelenik egy leleplezés, most például Peter Doyle közgazdászé, aki nemrég mondott fel az IMF-nél, s beszámolt róla, mennyire szégyelli magát, amiért egy inkompetens cégnél a munkájával ő is hozzájárult néhány katasztrofális döntéshez. A Doyle-féle szelepek arra jók, hogy jelzést adjanak a világnak: változás készül. Feltehetően nem vezetett célra, hogy a szakemberek a fogalmak hatalmas üstjébe szórtak gazdasági érveket, ideológiatörmelékeket, ütött-kopott demokráciaszabályokat, megfűszerezték némi demagógiával, sok-sok PC-vel, és csak akkor kaptak észbe, hogy ezt még a periféria országai sem fogják megenni, amikor a fogyasztásra kínált katyvaszról kiderült, nemhogy emészthetetlen, de még lefagyasztani sem érdemes.
Viták kereszttüzében a földtörvény is. A fejlett nyugat-európai államok valószínűleg nem gondolták át, hogy a volt keleti blokk országainak uniós részvétele mivel jár. Csak a nyájat látták, meg a kövér legelőt. Fennhangon azt mondták: „Sok-sok demokrácia! Emberi jogok! Uniós alapelvek!” Magukban pedig azt gondolták: „Sok-sok piac! Hulladéklerakó hely! Édesvízkészletek és földvagyon potom árért!”
Aztán a nyájból kivált egy Magyarország nevű fekete bárány, és az évek alatt megtanult uniós nyelven hibátlan kiejtéssel megkérdezte: „Hogyan? Nem engedtek be a legelőtökre, és meg akartok nyírni? Jegyezzétek meg: ha kevés a gyapjú, mindenkit egyformán nyírni kell. Nem akarok én elválni a nyájtól, csak megkeresem magamnak a megfelelő legelőt, és megtalálom azt a pásztort, aki etet is, nem csak nyír.” Mondták erre a fekete báránynak: „Gyere csak vissza, hová kódorogsz! A legelő nem közös, te maradj a szélén, s ha éhes vagy, majszolj inkább demokráciát, emberi jogokat és uniós alapelveket! Kicsit bogáncsos, de neked jó a gyomrod.” Ám a fekete bárány makacs volt, s ráadásul a nyájból egyre több fehér is követte. Igaza van, mondták, ha a legelő nem közös, akkor mi sem hagyjuk magunkat nyírni, csak ha mindenkit lehet.
A fekete bárányt először megbillogozták. Bőrébe sütötték, hogy rasszista, fasiszta, fenyegető szándékkal feketében jár, titokban terelőpuli-szerepre vágyik, és üldözi a kisegyházakat.
Aztán egy idő múlva mégis visszacsalogatták a billogos fekete bárányt. Kedvét nem szegte semmi, gyapja vastagabb volt, mint valaha. A gazda családja úgy döntött, visszafogadják. Rájöttek, hogy ő nem demonstrál, neki egyszerűen fekete a gyapja. Jobb, ha köztünk van, mint ha szétszéled a nyáj, gondolták, s megállapodtak vele. Elbúcsúztak a kormánydelegációtól, majd felültek a repülőre, és a terminált betöltő hangulatos bégetés kíséretében hazautaztak Washingtonba.
