A konfetti királya

Most kiabálj! – szólít fel mindenkit a phoenixi kosárcsarnok központi kivetítőjén egy felirat, és visszaszámol öttől. Zérónál mindenki egyszerre ordít, hogy a hangerőt mérő szerkezet mutatója elérje a piros csíkot.

Mindenki látja, hogyan kúszik egyre feljebb a mutató, már csak egy-két decibel kell, és itt a rekord! Két másodperc alatt sikerül még néhány embert rávenni a hangos visításra, szikraeső villan, s mindenki boldog, hiszen a Phoenix Suns kosárlabdacsapatának szurkolótábora remekül teljesített. – Ha ezt a srácoknak az irodában elmesélem – gondolja magában a rajongó, s választ egy pizzát.

Ez vajon sport? Vagy ahhoz inkább csak megtévesztésig hasonló show-business? Ilyen jelenetek lezajlottak Tampában is, ahol a republikánusok immáron hivatalosan is elismerték, Mitt Romney lesz elnökjelöltjük. Ron Paul támogatói ugyan meghökkentően aktívan hangoskodtak, mondván az ő emberük nem szólalhat fel a jelöltállító gyűlésen, miféle demokrácia ez, de lehurrogták őket, hiszen közelített az időpont, mikor a jelöltet állító testületek szavazatai átlépik a bűvös határt. 1144-nél pedig megremegett a nagygyűlés, hiszen New Jersey republikánus delegáltjainak szavazatával biztossá vált, hogy Mitt Romney fog szembeszállni Obamával. Ez vajon politika? Vagy ahhoz inkább csak megtévesztésig hasonló show-business? Felesége, Ann Romney olyan beszédet tartott, amely bármelyik tévéműsorban megállná a helyét, hiszen kiderült a jelöltről, hogy fiatalon borzasztó szegény volt, és egy vasalódeszkán evett, s bár ma már borzasztó gazdag, ezt saját erejéből érte el, senki sem segített neki. Mitt jó ember, jó apa, jó férj és jó sofőr, szereti a kutyákat, tehetséges táncos, bravúrosan tud megszerelni dolgokat, és olyan a mosolya, mint egy filmsztárnak. Mitt, a szupersztár, derült ki a feleség beszámolójából, aki egyszerre két súlyos betegségben is szenved, s aki ezt a szomorú tényt is bevetette a kampánynyitásnál. Ann beszéde minden elemző szerint nagyon-nagyon jó volt.

Nyilván az volt, hiszen szakemberek írták, tanították be, mutatták meg a szükséges arckifejezéseket, fejbólintásokat, választották ki a ruhát és a sminket, a helyes járást, a kéztartást, és különben is, a megkérdezett elemzők republikánus érzelműek voltak.

Mitt Romney-nak fontos lehet, hogy az amerikai lakosság számára a két legfontosabb kérdés a munkanélküliség és a gazdaság (bizony ám, a gazdaság, te bolond! – Bill Clinton, 1992.), másrészt tudja ő is, hogy egyáltalán nem szereti őt annyira az átlagamerikai, mint abban reménykedik, s még a republikánusok 30 százaléka is mást szeretne elnökjelöltként. Ezért van szükség arra, hogy körbetekerjék szalagokkal, lufit kössenek a kezeire, és konfettit szórjanak a levegőbe. Mert ez is hat annyira az emberekre, mint a száraz adatok, a tervezett intézkedések, sőt a tapasztalat alapján sokkal fontosabb az imázsteremtés, mint a végrehajtandó lépések. Főleg azért, mert a tervek egyelőre nincsenek kőbe vésve, a Fehér Házat csak kívülről ismerő politikus általában nem tudja megvalósítani a kampány során megígérteket. Más ugyanis kijelenteni, hogy elnökként azonnal fel fog lépni Kína valutapolitikája ellen, és más valóban fejest ugrani az ismeretlenbe.

Obama négy évvel ezelőtt változást ígért, amely az amerikaiak életében nem igazán vált valóra, a demokrata elnök voltaképp közepes válságmenedzserként igazgatta az országot, miközben a háborúkat nem sikerült lezárnia. Lehet, hogy Mitt Romney a republikánusok többsége számára a jövő embere, de nagyon kevésnek tűnik a mérsékelten sikeres Obamával szemben is.