Nem biztos, hogy az éppen nyaraló magyar családokhoz vagy a Plattensee-nél átmenetileg állomásozó németekhez is eljutott az EKB múlt heti ámokfutásának híre, miszerint a jegybank letette a nagy esküt, hogy minden tőle telhetőt megtesz, hogy megmentse az euróövezet bajba jutott tagállamait, majd visszakozott. Először tehát mindenki a rég esedékes államkötvény-vásárlásokra gondolt, a spanyol és az olasz kötvényeket ugyanis csak olyan drágán lehet eladni, amely egyet jelent az adósságcsapdával.
Ezért várták, hogy az EKB végre bevesse magát és azt a sokat emlegetett tűzerejét, bármit jelentsen is az. A jó hírre kizöldelltek a tőzsdék, erősödött az euró (a forint is), a spanyolok és az olaszok pedig fellélegeztek. Szegény Mario Monti olasz kormányfő (amúgy szintén volt Goldman Sachs-os figura, így még gyanúsabb a történet) még el is látogatott az olasz köztévébe, hogy megnyugtassa a tengerparton aggódó lakosságot: ő már látja a válság végét, legalábbis valami fényt ott az alagút végén. Erre két nap múlva kiderült, hogy csak végzetes félreértés történt, mert nincs is itt semmiféle EKB-beavatkozás, kötvényvásárlás meg pláne nem, sehol a tűzerő, csak egy félreérthető szóbeli intervenciót kiforgattak az újságírók a nyári uborkaszezon kellős közepén. (A szóbeli intervenció az egyik kedvenc politikailag korrekt kifejezésem, mert a működőképesség teljes hiányát hivatott elfedni, egyben azt a látszatot kelti, hogy itt valójában intenzív válságkezelés van folyamatban.)
Nos, a változásra a tőzsdék pirosra váltottak, az euró árfolyama gyengült, és elkezdődtek a mendemondák arról, hogy a németek ismét elfoglalták az EKB-t, és Mario Draghi bankelnök csak egy marionettfigura, egyébként is maradt volna ott az olasz jegybank élén, ahol az előző elnök maffiaügyei miatt volt rá hirtelen szükség. De az is meglehet – és jómagam is ezt tartom valószínűbbnek –, hogy ez az eseménysor is tökéletesen beleillik az eurózóna megmentésére szőtt eddigi tragikomikus forgatókönyvekbe. Van már belőlük négy, de egyik sem működik. Most éppen ott tartunk, hogy a 320 millió lakost és 17 tagállamot elvileg képviselő EKB az EU-mentőalapokra mutogat, ahol viszont Draghiékra hárítják a felelősséget. És ilyenkor eszünkbe jut, hogy egyre sűrűbbek az EU-csúcstalálkozók, ahol mindig valami szenzációs bejelentést tesznek, áttörést hoznak, történelmi fordulóponthoz érkeznek, hogy a végén mindent felvizezzenek a hazatérő politikusok.
Végül itt van a Nemzetközi Valutaalapot húsz év után elhagyó vezető közgazdász, Peter Doyle, aki állítja: felkészületlen és laikus európai vezetők döntenek milliók életéről.
A válság az ötödik évébe ért. Szóljon már nekik valaki, hogy ideje lenne intézkedni!
