Ne relativizáljunk!

Áder János a recski emlékparkban elutasította a bűnök relativizálását. „A bűnt bűnnek, a bűnösöket bűnösnek, az áldozatokat pedig áldozatnak tekintjük.”

Szerinte, mivel minden relatív, aki nem relativizál, az abszolutizál. Kádár, amikor börtönben volt, áldozat volt, előtte meg utána viszont bűnös. A munkatáborban voltak ávósok is, „olyik az egyik héten még az Andrássy úton vert, a másik héten már őt verték Recsken”.

Különös okfejtés, és egyáltalán nem egyedi. Eszerint egy ember hol áldozat, hol bűnös. Attól függ, mit ad elő a történelem, amelynek viharos tengerén ide-oda hányódunk. Eszerint hol ávósok vagyunk, akik vernek, hol meg áldozatok, akiket vernek.

Csakhogy ez nem így van. Ez, hogy úgy mondjam, stilizált ávós szemszög. A recski tábort ugyanis nem azért hozták létre, hogy az önmaga gyermekeit fölfaló sztálinista–kommunista hajcihő félretolt figuráit ott dolgoztassák. A recski tábort ártatlan emberek megbüntetésére hozták létre, akiket elnyomorodásig dolgoztattak. Ne keverjük a dolgokat, amelyek úgysem fognak keveredni soha! Formállogikailag hibátlan, hogy aki nem relativizál, az abszolutizál, de filozófiailag igaz-e? Dehogy az! Miért abszolutizálna az, aki a dolgokat pontosan néven nevezi, és értékükön méri? Kosztolányinak talán elment a józan esze, amikor Marcus Aureliusról azt írta: „tapintja merészen a görcsös, a szörnyü / Medusa-valóság kő-iszonyatját / s szól: »ez van«, »ez nincsen«, / »ez itt az igazság«, »ez itt a hamisság«”? Miért tisztelte úgy azt, aki a kettőt tiszta fejjel, bölcsen és bátran megkülönböztette? Ahelyett, hogy fölszólt volna a szoborhoz: Te Marcus, tudod, mit? Relativizáljunk!

Ha nem az a célunk, hogy a kommunista diktatúra áldozatait balekoknak, vagy a rosszkor volt rossz helyen cinizmusával véletlen történések hajótöröttjeinek, s relativizáló dühünk eredményeképpen valóságos vagy potenciális bűnösöknek állítsuk be, akkor rá kell döbbennünk: a huszadik század történéseire különösen jellemző, hogy az áldozati szerepkörbe az emberek többnyire nem akaratlagosan léptek be. A bűnöket viszont többnyire akarattal követték el. A hol bűnösök voltak, hol áldozatok szemlélet nem a történéseket, hanem a bűnöket relativizálja. Azt akarja elhitetni, hogy csak a véletlenen múlt, kiből lett hóhér, és kinek a feje került a hurokba. Pedig ez nem így van. Nagy Imrét sem azért szeretjük, mert sokat élt Moszkvában, hanem mert egy halálosan kiélezett szituációban nem vállalta a hóhérszerepet. Arról lenne szó, hogy ő is egyszer bűnös volt, egyszer meg áldozat? Nem. Saját személyes döntése, helytállása miatt került az akasztófa alá.

S akkor még nem is szóltunk azokról, akik áldozati szerepkörből egy másik áldozati szerepkörbe vándoroltak, mint Angyal István, aki hazajött a koncentrációs táborból, s nem sokkal később ’56-os szerepe miatt a kommunisták fogták perbe, és végezték ki. Az nem úgy van ám, hogy az ember hol akasztat, hol akasztják. Akit embernek nevezünk, az – különösen a zsidó–keresztény kultúrában – nem öl és nem ölet. Aki pedig az embert megöli vagy megöleti, az bűnös. Ezért maradjunk abban, hogy a bűnösök nem áldozatok, és az áldozatok nem bűnösök. Mint a víztől az olajfolt, a kettő egymástól elválik. A legtöbb kivégzés, a politikai foglyok legnagyobb tömege mégiscsak ott volt, ahol a terrorállamok akár a legcsekélyebb ellenállást is megtapasztalták. Ha ennek tudatában vagyunk, könnyebb lesz az eligazodás. Relativizálás nélkül.