A 68 esztendős IMF a napokban tartott tokiói közgyűlésén képtelen volt végrehajtani azt a „történelmi” reformot, amit két éve elhatározott. Az Egyesült Államok és az Európai Unió mégsem engedte ki kezéből az ötvenszázalékos döntési befolyást, nem adtak át szavazataikból az úgynevezett feltörekvő országoknak. Furcsa ez, hiszen míg például az euróövezet GDP-je jövőre az IMF szerint jó, ha 0,2 százalékkal növekszik, aközben Kínáé például 8,2-vel, Indiáé hattal, Brazíliáé néggyel. Pedig valamit jobban tudhatnak, mint mi itt az unióban vagy akár az óceán túlsó partján a nemzetgazdaságok motorjairól. A teljesítmény nem számít, nem osztanak nekik több lapot. Pedig akárhogy is nézzük: a jelenlegi gazdasági válságot az Egyesült Államokban idézték elő, ami átgyűrűzve Európába megoldhatatlan feladat elé állította a vén kontinens összes vezető ortodox közgazdászát. Az IMF-nek nem sikerült idejében észlelnie a bajt, nem nagyon serénykedett strukturális és piacszabályozós ötleteivel bombázni Washingtont, hogy csírájában fojthassák el a válsággócot. A tokiói IMF-közgyűlés jó híre, hogy valutaalap rendelkezésére álló forrás ezermilliárd dollárra nő.
Tokióban még mindig Simor András jegybankelnök képviselt bennünket, aki ahelyett, hogy lobbizott volna egy hangyányit a kormányáért, a rá irányuló sajtóérdeklődést arra használta fel, hogy kifejtse a miniszterelnökétől eltérő álláspontját az euróövezethez való csatlakozásunk fontosságáról. Szerinte az, hogy az euróövezeti adósságszolgálati válság negatív hatással van Magyarországra, nem csökkenti az euróbevezetés szükségességét. Az adósságválság gyors rendezése érdekében szerinte a legfontosabb teendő az, hogy a krízistől leginkább szenvedő országok pénzügyi kiigazításokat és strukturális reformokat hajtsanak végre.
Pénzügyi kiigazítás, strukturális reform, megszorítás, lefaragás – ortodoxéknál tényleg megakadt a lemez Jó tudni, hogy legalább Christine Lagarde, az IMF elnöke önérzetesen visszautasítja azt a vádat, hogy a valutaalap kényszerítene megszorító politikát Európára. Igaz, megtették ezt helyette az amerikai hitelminősítők. Lagarde asszony ma Orbán Viktor politikájának legnagyobb támogatója. Ezt mondta: „Nem az öncélú megszorítás a célunk. Hanem az, hogy az országok tartósan saját lábukra tudjanak állni, hogy önállóvá váljanak és a képesek legyenek a piacról finanszírozni magukat”.
Lényegét tekintve pontosan ezért küzd a magyar kormány is. A piac el is ismeri az eredményeket: a forint árfolyama erősödött, a kockázati felár csökkent. A hazai baloldali és liberális ellenzéken kívül szinte csak a hazánkat bóvli kategóriába soroló hitelminősítők erőltetik az IMF-fel való megállapodást. Elképesztő módon a legnagyobb hisztériát a baloldali közvélemény-formáló sajtómunkások csapják a két-három éves futamidejű IMF-hitelszerződés megkötése érdekében. A szociálisan amúgy nagyon érzékeny szocialisták szeretnék leginkább a pénzügyi kiigazítást, a strukturális reformot a hitelmegállapodásért cserébe.
Felettébb furcsa, hogy egy demokráciában, ahol váltógazdaság működik, azt követelik, bátran varrjon milliárdos adósságtömeget a következő kormány nyakába, miközben nincs ma olyan épelméjű ortodox, de még unortodox közgazdász sem, aki meg tudná mondani, Európa mikor lábal ki a válságból.
Alaposan gyanítható: az IMF-nél sem tudja senki.
