Ötvenhat históriáját sosem az akkor élők okulására kell feleleveníteni, életben tartani – de a szellemét ott kell keresni. Valahol a Bem-szobornál. Vagy még előbb. A közösségbe tömörítő nagy-nagy elégedetlenségben, amit a pőrére vetkőzött kommunizmus váltott ki alig néhány év alatt. Elképzelni is nehéz ma, mekkora elszántság kellett ahhoz az október huszonharmadikához egy olyan korban, amikor ijesztő méretekben tombolt idehaza a vörös diktatúra. Amikor tömve voltak a börtönök, éjszaka pedig bármikor jöhetett az emberért a nagy fekete autó, az ÁVH, és vitte el mindenféle jogalap nélkül bárhová, ahonnét aztán legtöbbször már hír sem érkezhetett róla.
Amikor padlássöprés, koncepciós per, kitelepítés, Recsk és cenzúra bénított meg mindent. Szűk évtized elég volt a világháborút még ki sem heverő országnak, hogy rádöbbenjen, milyen is a kommunizmus igazi arca, mennyire aljasak a jelszavai. Volt itt minden, kék cédulás „választástól” a pártok felszámolásán át az egyházüldözésig. Volt, mert lehetett – Rákosiék bátorságát szovjet szuronyok garantálták. Csoda-e, hogy csakhamar egy egész országot fojtogatott a gimnasztyorka? Nem akadt embercsoport, társadalmi réteg, amely ne szenvedte volna meg a vörös ámokfutást. A Horthy-korszak megbélyegzettjei mellett az új rend „birtokosai” is, a munkások és a földből élők; nem kevésbé az értelmiségiek – cipelhetetlen béklyót kapott a szó és a gondolat Még magában a nagybetűs Pártban, az akkor éppen Magyar Dolgozók Pártja kommunista bűnszervezetben is mozgolódás kezdődött. Sőt! Zavar mutatkozott a nemzetközi mozgalomban is – elég a berlini munkásfelkelésre vagy a mi októberünket közvetlenül megelőző lengyel tüntetésekre gondolni.
A hatalom gátlástalansága – minden igyekezet, szankció, terror, besúgás ellenére – egységet teremtett a túloldalon.
1956. október huszonharmadikának el kellett jönnie! A szellem kibújt a palackból, visszatuszkolni már nem lehetett. A forradalmak mindig így kezdődnek. A mi nagy napunk legemlékezetesebb pillanatait mára betéve tudjuk (bár nem egyformán kommentáljuk), akárcsak 1848. március 15. krónikáját: zászlóbontás a Bem-szobornál, egymásba karoló, boldog felvonulók a Margit hídon, a Sztálin-szobor ledöntése a ligetben, nagygyűlések vidéken, Nagy Imre-beszéd a Parlamentnél, az első fegyverropogás a rádiónál, ÁVH, orosz tankok
Egység – ez volt a kulcs. Október huszonharmadika és az azt követő tizenkét nap egységbe szólította az országot. Aki ott volt, sosem felejti, mi mindenre képes a közös akarat. Elképesztő energiákat szabadít föl az emberben. Hitte volna-e valaki korábban, hogy Nagy Imre ugyanazon az oldalon áll majd, mint a börtönből kiszabadított Mindszenty József, kormányában pedig tárcát kap Kéthly Anna, Bibó István? Hogy a barikádnak ugyanazon az oldalán harcol majd az egykori csendőr a zsidó Angyal Istvánnal, a pesti srác az elveiből kiábrándult, félrevezetett kommunistával? Pedig így volt. A forradalom, a felgyülemlett fájdalmak forrpontja moderálja a sokszínűséget. És ezzel sosem számol az elvakult hatalom.
Ötvenhatban mégsem győztünk, mert nem győzhettünk. A magyar sorsról – mint már annyiszor – a határon túl döntöttek. A helytartók visszajöttek (igazából el se mentek), mi pedig újból láncszemmé tapostattunk. A gonosz összezárt. Hiába érzett együtt velünk a világ, azzal nem sokra mentünk. De tudta-e egyáltalán az aggódó, finom Nyugat, mi az a barbár kommunizmus, amire nemet mondtunk? Honnan is tudta volna? Ma sem tudja (Strasbourg, vöröscsillag-per) – odáig még a híre sem jutott el igazán. A vadkeletet (tatárt, törököt, muszkát) megállítani, áldozatot hozni itt voltunk mi Amíg egységes volt a nemzet, amíg a ránk támadó nem hívott segítséget, zsoldosokat – győztünk.
Tisztáznunk kéne, ma milyen a viszonyunk ötvenhattal! Van-e a nemzetben annyi egység, közös akarat, amennyi akkor, ötvenhat esztendeje volt? Van-e esélyünk az uniformist váltó ellenfél legyőzésére? Kitart-e a két esztendeje kivívott egység, vagy ismét felszalámiz bennünket a pénzvilággal cimboráló belső métely, a bomlasztó fortély? Felismerjük-e, hogy számolatlan kritikusunk valóban a javunkat akarja – vagy a javainkat? És rájövünk-e, hogy a nagyvilágban rólunk szóló hírnökök honfitársaink-e vagy csupán útlevél birtokában lévő magyarok? Vajon érezzük-e, most is a szabadságharcunkat vívjuk, igaz, nem fegyverrel, de a függetlenségünkre törőkkel szemben?
Különös, hogy ötvenhat emlékezete megszületése óta menynyire velünk van. A Kádár-kor, mint a tűztől, félt tőle, még az árnyékától is. Emlékét tiltotta, hőseit – aki életben maradt – mocskolta, históriáját meghamisította, gyalázta. A rendszerváltás után sem került igazán a helyére, a szocialista kormányok kifejezetten kínlódtak az ünnepeken (az űzött szemlőhegyi hat éve őszinteségében egyenesen megrohamoztatta az ünneplőket).
1956 igaz, őszinte és megkerülhetetlen. Ne tévesszen meg senkit, hogy holnap, az emléknapon miről szavalnak majd a pártok minden második utcasarkon, és a szó – ötvenhat – talán már elő sem kerül. Pedig ott lapul az, kimondatlanul is.
