A kiújult globális tőzsdepánik hatására a magyar fizetőeszköz is – a régiós valutákkal együtt – mélyrepülésbe kezdett, és a piacokat ismét a bizalmatlanság és a csordaszellem uralta. A megtakarításokat a lehető legbiztosabb menedékbe fektették: aranyba, dollárba, svájci frankba. Mindenki tartott a görög, a spanyol, a portugál és főként az olasz válság tovagyűrűzésétől, a hitelezés lefagyásától.
Pedig 2011 nyaráig kitartott a bizakodás, hogy Európa talán megúszhatja egyetlen, mély recessziós hullámmal, de hamar jött a felismerés, hogy a korábbi rendszer bukása akár éveket vehet igénybe, és a válság több, változó szakaszból áll. Világossá vált, hogy még az 1929–33-as pénzügyi megrázkódtatásnál is hosszabb krízissel kell szembenézni. Németország és Franciaország vezetői ekkor már nem is titkoltan az euróövezet felbomlásának esélyeiről tárgyaltak, mert – mint Amerikában a megmentett óriásbankok esetében – itt, Európában Olaszország bizonyult túl nagynak ahhoz, hogy bedőljön. Athénban már nem volt működőképes kormány, és előkerült a mentőcsomagról tartandó népszavazás forgatókönyve, amely megjósolhatatlan következményekkel járt volna. A pénzpiacok az olasz államkötvények kamatain keresztül olyan nyomás alá helyezték Rómát, hogy Silvio Berlusconinak azonnal távoznia kellett, miközben Spanyolország és Portugália egy lépésre állt az államcsődtől.
Ilyen külgazdasági környezetben kellett Magyarországnak garantálnia, hogy a 2008-ban kötött IMF–EU-megállapodás szerinti nagyon rövid futamidejű hitelt képes törleszteni. A Gyurcsány Ferenc és Bajnai Gordon vezette szocialista kabinetek összesen 14,2 milliárd eurót – mai árfolyamon négyezermilliárd forintot (!) – hívtak le a nemzetközi hitelkeretből, amelynek visszafizetését az Orbán-kormánynak ekkor már meg kellett kezdenie. Ebben a helyzetben józan óvatosságból fordult Magyarország ahhoz a valutaalaphoz, amelynek maga is a tagja. A tárgyalások elkezdésére az államadósságunk miatti sérülékenység és az ennek következtében az országra nehezedő spekulációs nyomás adott okot. Ezt ma is nehéz lenne vitatni.
Eltelt azóta egy év, és időközben nem a magyar álláspont vagy az IMF, hanem a külgazdasági környezet változott. Kedvező irányú fordulat következett be: újra indultak a pénznyomdák az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában: a pénzügyi könnyítési programok hatása szinte azonnal érvényesült. Az Európai Központi Bank ugyan kivárta az utolsó pillanatot, de végül beadta a derekát, és elkezdte felvásárolni a bajba jutott euróövezeti országok állampapírjait. Így enyhült a Dél-Európára nehezedő nyomás, amely időt adott az átalakítási programok kidolgozására.
Mindez hónapról hónapra javította Magyarország tárgyalási pozícióit, eközben csökkent az államadósságunk, és ismét egy rendezett költségvetést tettünk le az asztalra. Nem kellett a legelső IMF-ultimátumot elfogadni, mint tette azt a Gyurcsány–Bajnai– Veres trió 2008-ban. A válság enyhülése lehetőséget adott, hogy megtehessünk olyan lépéseket, melyeket az IMF–EU tandem sosem engedélyezett volna: a banki tranzakciós illeték bevezetését, a bankadó meghosszabbítását vagy éppen az önkormányzatok adósságának állami átvételét.
Hogy jön-e újabb megrázkódtatás, nem tudni. Ha Amerikának nem sikerül elkerülnie az úgynevezett pénzügyi sziklaszirtet, vagyis nem hozza rendbe a költségvetését rövid időn belül, akkor megint hullámvölgybe érhetünk.
Ezért nem szabad feladni a tárgyalásokat a valutaalappal.
