Mi itt, Európában minden cáfolat dacára hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a világ vezető hatalmának elnökválasztásában a külpolitika sokat nyom a latban, pedig mint máskor, az amerikaiakat mindenekelőtt most is pénztárcájuk állapota motiválja. Bár a kettő nem választható külön – sőt, egyes kelet-európai elfogult kritikák szerint az Egyesült Államok eltartatja magát a világ szegényebbik felével –, az aktuális választás szempontjából ez lényegtelen: az amerikaiak a múlt nosztalgiával övezett jólétéhez mérik mai nehézségeiket, amikor szavaznak, s aligha törődnek a „részletekkel”.
Bármennyire is furcsának tűnjék, a jelenség nem teljesen ismeretlen számunkra. A szavazók sokszor nem hajlandók tudomásul venni a megváltozott körülményeket, s megérzéseikre hallgatva állnak be olyan erők, jelöltek mögé, amelyek színeikkel, személyeikkel a legkecsegtetőbb módon ígérik egy letűnt kor feltámasztását. A vita bizonyos értelemben ma arról szól az Egyesült Államokban, hogy lehet-e ismét filléres áru a benzin, vissza lehet-e térni az öngondoskodás modelljéhez, a „piac majd eldönti” szemlélethez, vagy mindezt visszavonhatatlanul túlhaladta az idő, váltani kell-e mindenképpen. Vajon 2008-tól kezdve egy sokadik válsággal küzdenek, vagy egy mélyebb, rendszerszintű válság jelei mutatkoznak, amelyet nem lehet a rutinszerű orvosságokkal kezelni? A tipikus amerikai psziché – a XX., az amerikai évszázad után – nyilván szeretné azt hinni, hogy ez is csak egy a sok közül, a rendszer alapvetően jó, az erőforrások továbbra is rendelkezésre állnak, egy kiadós motivációs beszéddel, egy jól fésült elnökkel minden visszazökkenthető a régi kerékvágásba, és a XXI. is amerikai évszázad lesz.
Ennek a nosztalgiának a tipikus jelensége a republikánusok jobbszárnyán megjelent és felemelkedett Teadélután mozgalom, mely kissé leegyszerűsítve azt hirdeti, hogy Amerika vidáman élhetne a régi módon, ha az a sok korrupt, megélhetési politikus ott Washingtonban nem növesztette volna meg az évtizedek alatt azt a bürokratikus-ingyenélő vízfejet, mely most adóssághalmazával gúzsba köti az országot. Bár diagnózisuk helytálló, amikor a fővárosi intézményrendszerre mutogatnak, egyben hiányos is, amikor nem hajlandók tudomásul venni, hogy úgy belül, mint kívül jelentősen megváltozott az a körülményrendszer, mely anno beteljesíthette az amerikai álmot.
