Mi itt, Európában minden cáfolat dacára hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a világ vezető hatalmának elnökválasztásában a külpolitika sokat nyom a latban, pedig mint máskor, az amerikaiakat mindenekelőtt most is pénztárcájuk állapota motiválja. Bár a kettő nem választható külön – sőt, egyes kelet-európai elfogult kritikák szerint az Egyesült Államok eltartatja magát a világ szegényebbik felével –, az aktuális választás szempontjából ez lényegtelen: az amerikaiak a múlt nosztalgiával övezett jólétéhez mérik mai nehézségeiket, amikor szavaznak, s aligha törődnek a „részletekkel”.
Bármennyire is furcsának tűnjék, a jelenség nem teljesen ismeretlen számunkra. A szavazók sokszor nem hajlandók tudomásul venni a megváltozott körülményeket, s megérzéseikre hallgatva állnak be olyan erők, jelöltek mögé, amelyek színeikkel, személyeikkel a legkecsegtetőbb módon ígérik egy letűnt kor feltámasztását. A vita bizonyos értelemben ma arról szól az Egyesült Államokban, hogy lehet-e ismét filléres áru a benzin, vissza lehet-e térni az öngondoskodás modelljéhez, a „piac majd eldönti” szemlélethez, vagy mindezt visszavonhatatlanul túlhaladta az idő, váltani kell-e mindenképpen. Vajon 2008-tól kezdve egy sokadik válsággal küzdenek, vagy egy mélyebb, rendszerszintű válság jelei mutatkoznak, amelyet nem lehet a rutinszerű orvosságokkal kezelni? A tipikus amerikai psziché – a XX., az amerikai évszázad után – nyilván szeretné azt hinni, hogy ez is csak egy a sok közül, a rendszer alapvetően jó, az erőforrások továbbra is rendelkezésre állnak, egy kiadós motivációs beszéddel, egy jól fésült elnökkel minden visszazökkenthető a régi kerékvágásba, és a XXI. is amerikai évszázad lesz.
Ennek a nosztalgiának a tipikus jelensége a republikánusok jobbszárnyán megjelent és felemelkedett Teadélután mozgalom, mely kissé leegyszerűsítve azt hirdeti, hogy Amerika vidáman élhetne a régi módon, ha az a sok korrupt, megélhetési politikus ott Washingtonban nem növesztette volna meg az évtizedek alatt azt a bürokratikus-ingyenélő vízfejet, mely most adóssághalmazával gúzsba köti az országot. Bár diagnózisuk helytálló, amikor a fővárosi intézményrendszerre mutogatnak, egyben hiányos is, amikor nem hajlandók tudomásul venni, hogy úgy belül, mint kívül jelentősen megváltozott az a körülményrendszer, mely anno beteljesíthette az amerikai álmot.
De akármilyen motiváció is jusson érvényre ma az amerikai szavazók körében, és akárki is kerüljön ki győzedelmesen a versenyfutásból (az elnök személye mellett az amerikaiak ma a törvényhozás tagjairól is döntenek), az biztos, hogy az eredményhirdetés után rövid időn belül a valóság kopogtat majd az ajtajukon. A régi vagy új elnöknek és a kongresszus tagjainak – leküzdve a demokraták és republikánusok közötti mély megosztottságot – sürgősen dönteniük kell azokról az intézkedésekről, melyekkel végre gátat szabnak az államadósság lassan ellenőrizhetetlen növekedésének, ugyanakkor nem vágják agyon az amúgy is kókadt növekedési mutatókat. Bármilyen ideológiát is képviseltek eddig, ebben a kérdésben mutatott magatartásuk, kompromisszumkészségük lesz az igazi megméretés számukra. Magyarán szólva az, hogy tudnak-e szembesülni Amerika új valóságával.
