A képviselőházi többségét megőrző amerikai ellenzék, amely az elmúlt két év obstrukcióját azzal a leplezetlen céllal folytatta, hogy első mandátuma végeztével sikerüljön kibuktatnia karizmatikus ellenfelét, a „szocialista” Obamát a Fehér Házból, látványos kudarcot vallott. Sokkal fontosabb azonban, hogy ez a kudarc nem korlátozódik Romney vereségére, hanem rámutat a Republikánus Párt stratégiájának vagy inkább spontán vonalvezetésének tarthatatlanságára. Hiába minden igyekezet, hogy ne vegyenek tudomást róla, az Egyesült Államok visszavonhatatlanul megváltozott, és hagyományos, konzervatív ideológiájukkal, főleg annak kommunikációjával országos (elnökválasztási) sikert elérni egyre nehezebben lehet, ha lehet még egyáltalán.
Lehetne sorolni az ezt alátámasztó statisztikákat, e helyütt elég csak egy, miszerint az idén Obama úgy nyert, hogy a fehérek szavazatait tekintve húsz százalékkal alulmaradt Romney-hoz képest; negyedszázada, 1988-ban Mike Dukakis fehérek körében tapasztalt 18 százalékos lemaradásából még negyven államra kiterjedő, megalázó vereség következett. Az alapító atyák angolszász protestáns kultúrkörén kívüli kisebbségek, elsősorban a katolikus latinok tömeges beáramlása, a városi lakosság arányának növekedése, a nők liberális emancipációja és a csonka családmodell elterjedése az elmúlt néhány évtizedben megváltoztatta azt a közeget, melyben az amerikai politikai erőknek érvényesülniük kell, és úgy tűnik, hogy a republikánusok nem lelik a kulcsot ezeknek a felemelkedő rétegeknek a szívéhez. A szövetségi államok és az egyéni mandátumok amerikai demokráciában betöltött hangsúlyos szerepe miatt helyben továbbra is meglelhetik a „piacukat”, és ebből következően akár többségük is lehet a képviselőházban (mint most), ám „országos összesítésben” egyre nehezebben boldogulnak.
Az amerikai sajátosságok miatt csínján kell bánni a hasonlatokkal, de a republikánusok problémája magában hordozza ugyanazokat a kérdéseket, amelyekkel korunkban a konzervativizmusnak máshol is meg kell birkóznia. Az ideológiai, értékrendbeli merevség nem lehetetlenítheti el a hatalomra való képességet, a hatalomra jutást, ami az ideológiai célok lassú, türelmes megvalósításának az egyetlen lehetséges útja. A keddi választás kimenetele kétségtelenül fontos kérdéseket vetett fel a Republikánus Párt jövőjét és kormányképességét illetően, ám mindez eltörpül a mellett az óriási felelősség mellett, ami az újjáválasztott elnökre és képviselőházra, illetve a részlegesen újjáválasztott szenátusra nehezedik most, lényegében változatlanul maradt erőviszonyok mellett. A pénzügyi szakadék elkerülését, az államadósság-kezelés elodázhatatlan feladatát csak összefogással, vagy ahogy a tengerentúlon nevezik, egy „nagy alkuval” lehet megoldani.
Politikailag ezen aligha nyerhet bárki is, hiszen óriási békát kell lenyeletni a választókkal, érdekcsoportokkal és a védelmi-ipari komplexummal, kockáztatva a bágyadt növekedést és a munkavállalás éppen hogy csak pozitív trendjét. Azt pedig talán mondani sem kell, hogy ebből a helyzetből egy újabb külföldi kaland, egy újabb geopolitikai projektkísérlet sem kínálhat kiutat. Az elmúlt évek állóháborújából kiindulva a kompromisszum esélye kicsi, abban azonban egy szemernyit sem kételkedhetnek a 2012-es amerikai választás győztesei, hogy vissza nem térő esélyt kínált a sors államférfiúi kvalitásaik bizonyítására.
