Tandíjnak nevezzük vagy másnak, az tény, hogy a gólyák nyolcvan százalékának valamennyit valamikor mindenképpen fizetnie kell a tanulmányaiért. Paradox módon az ingyenes hozzáférés szűkítésével éppen azt célozza a kormány, hogy többen legyenek a piacképes diplomával rendelkező pályakezdők. Ehhez pedig érdekeltté kell tenni a diákokat abban, hogy időben végezzenek, és ne „büfészakokat”, hanem a gazdaságnak valóban értékes képzéseket válasszanak. Annak, hogy eddig hiányzott ez a fajta motiváció, ékes bizonyítéka: az utóbbi években a hallgatóság csaknem fele menet közben lemorzsolódott, hiába járt évekig az adófizetők pénzén egyetemre.
Változtatásra tehát mindenképpen szükség van a források hatékonyabb és a minőséget jobban szolgáló felhasználása érdekében, kérdés, vajon a jelen gazdasági helyzetben tényleg segít-e, ha a pénztárcáján keresztül motiválnák a fiatalságot. Kétségtelen, a kedvező kamatozású diákhitellel a szegény családból származó diákok is beléphetnek a felsőoktatásba, de valójában csak az azonnali kiadásokat úszhatják meg, a milliós eladósodástól viszont mindenki okkal fél. (Az önköltség félévenként egy-kétszázezer forinttól egymillióig terjed.) Hiába teszi lehetővé a kormány a cégeknek a hiteltörlesztés átvállalását, a diákok jó része egy majdani lehetőségre alapozva vélhetőleg nem vállalja a kölcsönt, amikor azt sem tudja, lesz-e állása, nemhogy olyan munkáltatója, amelyik majd átvállalja a terheit. Nem alaptalan a rektorok tiltakozása sem: az egyetemek finanszírozásában továbbra is szerepet kap majd a hallgatói létszám, de az intézmények már az idei hétmilliárdos zárolást is nyögik, arról nem beszélve, hogy jövőre a tervek szerint húszmilliárddal kevesebből gazdálkodhatnak. Ha emellett még diákjuk se lesz elég, akkor tényleg becsukhatják a kapukat.
A hőbörgőknek ezzel együtt be kell látniuk, hogy változatlanul népszerűek maradtak azok a szakok, ahol az idén a legdurvábban visszanyesték a keretszámokat. A 95 százalékkal megcsonkított gazdasági terület a második legkedveltebb maradt, és nem sikerült elvenni a fiatalok kedvét a jogászpályától sem: ott hússzoros volt a túljelentkezés. Az is téves interpretáció, hogy az állam a hallgatókra hárítaná az összes költséget, hiszen a diákhitel két kamattámogatásával, a közszférában elhelyezkedők törlesztőrészleteinek átvállalásával, a hátrányos helyzetűeknek biztosított külön keretszámokkal, a pedagógushallgatók és a sportolók speciális ösztöndíjaival, a közel 28 ezer teljes és 46 ezer részösztöndíjjal így is komoly felelősséget vállal.
A kilencszeresére emelt résztámogatású helyek feltöltése ettől függetlenül kockázatos lehet, mivel ebben a tanévben a meghirdetett 15 ezer hely kétharmadát át kellett csoportosítani érdeklődés hiányában. Ha viszont a féltámogatás lesz az egyetlen, de legalábbis a legvalószínűbb opció, akkor változhat ez az arány, főleg, ha a hitelterhek átvállalása elterjed a piaci szférában. Talán csak ki kell várni, hogy a drasztikus hirtelenséggel végrehajtott reform első eredményei megjelenjenek, és visszatérjen a társadalom államba, jövőbe, önmagába vetett, mára alaposan megrendült bizalma.
A felmérések egyértelműen bizonyítják: minél iskolázottabb valaki, annál többet fog keresni, vagyis a továbbtanulásba mindenképpen érdemes befektetni.
(Csókás Adrienn)
