Világvége

Ha ma a kezükbe került a friss Magyar Nemzet, úgy leszögezhetjük: 2012. december 21-én érdeklődés hiányában elmaradt a világvége.

Ha viszont megtörtént, már csak egy kérdés maradt. Mit énekeltünk a végén, a Stairway to Heavent vagy a Highway to Hellt? Ha megtörtént, akkor egy bolygó nekiütközött a Földnek, a pólusok felcserélődtek, visszatértek a maják és a sumérok, megjöttek az űrlények a Nibiru bolygóról, Nostradamus találkozott Chuck Norrisszal, szétcsúszott a Facebook, az aranyvasárnapnak befellegzett, és tök sötét van mindenhol. Utóbbi esetben követelem, hogy a Kínai Népköztársaság belügyi szervei haladéktalanul bocsássák szabadon a Mindenható Isten elnevezésű szekta ötszáz bebörtönzött tagját, akik előre megmondták, hogy háromnapos sötétség borul a világra. De ha nem, akkor várakozzunk tovább a fényre. A kissrácra, akiből a mesterek mestere lett, a világ világossága, aki a szemet szemért, fogat fogért törvényét lecserélte egy újra, a szeretetére. A maják öröknaptára véget ért, de mi még itt vagyunk. Ennek a világnak persze bármikor vége szakadhat, az Apokalipszis lovasai bevágtathatnak a Hősök terére, és akkor kampec.

A baj jöhet az űrből, a föld mélyéből, az óceánokból, de az emberiség is meglepően sokat tesz érte, hogy a saját nyakába zúdítsa.

A kilátások nem túl biztatók. Ha nem következik be gyorsan egy alapvető szemléletváltás, itt oltári baj lesz hamarosan. Az már most jól látszik, hogy így nem megy tovább, ami most van, az már a tűréshatár.

A régi módon már nem lehet politizálni, gazdaságot irányítani, országot, világot kormányozni. Ez államcsődökhöz, országok bedőléséhez és az eddiginél is nagyobb bankválságokhoz vezet. Mindezek pedig még nagyobb szegénységhez, nyomorhoz. Az pedig éhséglázadásokhoz, háborúkhoz, terrorhoz és szögesdróthoz. Mindeközben túlnépesedés fenyeget, a fosszilis energiák fogyóban, a környezet katasztrofális állapotban, a haladás bajnokai pedig GDP-ben mérnek, nem boldogságban. Ugyanakkor egy kéthetes áramszünet végezne ezekkel a rendkívül fejlett berendezkedésekkel. A fejlődés utoléri saját magát, és megreked. Ami nem is olyan nagy baj egyébként egy új világrendben.

De az újrakezdés sem lenne zökkenőmentes. Generációk nőttek fel számítógépeken és mobiltelefonokon, de fogalmuk sincs, hogy a kapa melyik végét kell a földbe vágni, és hogy a csirkemellfilé eredetileg egy állat alkotórésze.

Új tudás alakult ki, de a régi majdnem teljesen elveszett. És hiába a hatalmas fejlődés, az önhittség, a pökhendiség, a kapzsiság, a nagyravágyás, a felhalmozás csupán a cél, az élet már nem tervezhető úgy, mint régebben. Nemhogy egy életre vagy egy évre, de már egy napra sem. Milliárdok élnek napról napra. Ugyanakkor azért, hogy milliárdosok biztonságosabban juthassanak újabb dollármilliárdjaikhoz, valami nagyfejű Londonban vagy New Yorkban minősít egy jóízűt, az pedig egyiküket sem érdekli, hogy ennek következtében onnan ezer kilométerekre értéktelenedni kezd a nemzeti valuta. Ez egy mínuszos napi hír, de mögötte több százezer tönkrement élet. Lassan újra lehetne gondolni az emberiség elleni bűn fogalmát. Nem kell hozzá háború. De egyszer minden véget ér, ha nem bummal, hát nyüszítéssel, a halottas ingre meg nem varrnak zsebet.

Csak azt nem tudom, ha tegnap tényleg elmaradt a világvége, mit csinálok azzal a rengeteg gyertyával, gázolajjal, lőszerrel, szárított hallal és tojásporral, amit betoltam a csűrbe.

Hegyi Zoltán